A Magyar Állami Operaház Opera Nagykövetei programja 2013-ban indult az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával. A program célja, hogy operaénekesek, balettművészek, zenekari művészek, akik a pályán már éveket, sőt évtizedeket eltöltöttek, végigjárják a tanintézményeket, felnőtt- és ifjúsági csoportokat, és művelődés-, valamint művészettörténeti tájékoztatást nyújtsanak számukra az opera és a klasszikus zenés színház irányából. A közönségformáló kezdeményezés fő céljai között szerepel, hogy az opera műfaját a fiatalokhoz közelebb hozzák, azt a művészember személyes tapasztalatain és varázsán keresztül ismertessék meg és népszerűsítsék. A programban részt vevő Haramza László magánénekes február 25-én és 26-án a Vajdaságba látogatott. A zentai Thurzó Lajos Általános Iskolában tartott előadása előtt beszélgettünk vele.
Haramza László (Szögi Csaba felvétele)
Mennyire nehéz feladat a gyermekek érdeklődését felkelteni az opera iránt?
– A kiemelt célközönségem a középiskolás korosztály. Számukra olyan programot tudok nyújtani, amely tulajdonképpen már felnőtt-tartalommal rendelkezik. Olyan gondolatokkal és útirányokkal, melyekre ők most vevők, hiszen éppen ezeket keresik. Az emberi viszonyok, kapcsolatok rendeződése, párkapcsolatok… A kisebbek számára informálisabb programmal készültem, amelyben főképp a magyar opera és daljáték kerül a középpontba. Az előadások megtartása után a következő pont az lenne, hogy elmenjünk a színházba, de előtte fontos velük beszélgetni. Az én pozícióm rendkívül előnyös abból a szempontból, hogy a gyerekek nem találkoznak mindennap egy rangos intézmény képviselőjével, ezért odafigyelnek rám, és együtt megteremtünk egy emberi, egyúttal némileg művészeti témákról szóló környezetet.
Hogyan kapcsolódik mindez össze a zenével, és annak mekkora a jelentősége a fiatalok számára?
– Ahogyan én beszélek erről a témáról, azt ők azonosítják az énekesi szakmámmal. Ezért muszáj azt látniuk, hogy ez nekem szívügyem, és ezáltal indokolt legyen az, amit elvárok, hogy ők is lelkesüljenek az ügy iránt. Amennyiben ezt sikerül elérnem, arra azt szoktam mondani, ez az igazi fonó, ahol együtt vagyunk. Nincs tétje annak, hogy ők beszámoljanak nekem valamiről, mint ahogyan nekem sem kötelező tanítanom őket, egyszerűen csak van egy küldetésem, és mindez találkozik egy kötetlen, tét nélküli, emberi együttlétben. Ezt a fonó jellegű együttlétet szeretném visszahozni, miközben szóvá tesszük mindazt, amire esetleg a szókészletük még nem érett. Segíteni kell nekik abban, hogy meghatározható legyen számukra egy-egy érték, hogy nevén tudják azt nevezni. Mivel jelenleg információs túlterheltség tapasztalható, és amikor eközben nekik kell megnyilvánulniuk, akkor nagyon tétovának érzem a tanulókat.
Kiterjesztve az összes generációra: milyen jelentőséggel bír a zene a mindennapi életünkben, milyen pozitív hatásokat hordoz?
– Mindaz a vágy, fantázia, elképzelés, ami az életünk nemesebb, emelkedettebb, átszellemültebb régióira irányul, fellelhető a zenében, hiszen kitágítja, elmélyíti az érzéseket, emelkedettebb dimenzióban élhetjük át őket általa. Van egy olyan felfelé való szárnyalása az emberi léleknek, egy nemesebb dimenzió felé haladásra való késztetése, amit a zenéje hordoz. És mindannyiunknak megvan ez a zenéje. Az az érzés, hogy szeretném, ha jó dolgok történnének velem. Mindez ott van az operában is, az emberi kapcsolatok történetei, azok tanulságai… Innen szoktam kiindulni az előadásaimban is, hiszen ezt megértik. Velük történik meg a szerelem, a hűség, az árulás, az irigység… De az utóbbiakból szeretnénk kijönni, s valami nemesebbet, emberibbet alkotni. Amikor ezt felismerjük, akkor a mi zenénket éljük meg, ez az az azonosság, amit a zene jelent. A dolog másik oldala az, hogy a mindennapi életben végletes megnyilvánulásokat tapasztalok, egyik oldalról túlzott indulatokat, a másikról pedig közönyt. E kettő között létezik olyan arányos emberi haladás, amelynek eléréséhez kitűnően hozzásegít a klasszikus zene megkomponáltan rendezett világa, amely egyszerre hat az értelemre is mint rend, és az érzelmekre is az előbb említett emelkedettsége okán. Halaszthatatlan és feltétlenül fontos, hogy erről beszélni lehessen az emberekkel, megküzdeni azért, hogy nyitottak legyenek, és elérni, hogy ezekre a dolgokra oda tudjanak figyelni. Onnantól kezdve már nyitottabb az út.
A klasszikus zenei gyakorlat, különösen a kortárs zenében, konstruktivista, műhelyszerű, és nagyon sok ötlettel, kreativitással rendelkezik, ezeket előtérbe helyezi, ugyanakkor nem nélkülözi az egyéni érvényesülését, dominanciáját sem az énnek. Mindennek nagyobb elfogadottsága, beágyazottsága kellene hogy legyen a társadalomban. Nem érti meg a közeg, hogy létfontosságú érzékelni, akceptálni egy-egy kortárs zenei megnyilvánulást, hiszen az tökéletes leképezése azoknak a rezgéseknek, amiket mi is hordozunk magunkban. Ilyen szempontból nagyon távol érzem magunkat a kreatív fejleményektől és azok befogadásától. Ezen a területen nagyon sok fejlesztésre van szükség.
