Olivia Colman kapkodó, vicces beszéde, Glenn Close lecsúszása a díjról, szűkebb játékidő és a műsorvezető teljes hiánya – ezek fémjelezték az idén az Oscar-átadót. Nem, a díjak nem annyira. Bár a fő esélyes kiszűrése valóban okozott némi problémát a jósoknak, a többi elismerés többnyire a papírformát követte. Zenés díj a zenésnek, drámadíj a drámának. Feketék, mexikóiak, művészet és művészkedés. Ez volt az Oscar-gála az idén.
Hogy a Zöld könyv fogja nyerni a legjobb film díját – nincs profi fogadóiroda, amely biztosra vehette volna. Évek óta megdőlni látszik az a logika, miszerint a legjobb alkotás föltétlenül összekapcsolódik a legjobb rendezés, a legjobb vágás stb. díjával, ahogy az is, hogy a legtöbb jelölés a biztos pont. A néző mégis készpénznek veszi, hogyha, teszem azt, a Róma begyűjti a legjobb operatőrnek és rendezőnek járó szobrocskát, akkor esélyes a fődíjra is – esetünkben ezt a legjobb külföldi alkotás díjával honorálták. A Zöld könyv sikerét még a lobbi alapján sem lehetett előre meghatározni (hogyan is lehetne, amikor immár majdnem minden jelölt ilyen vagy olyan lobbi része?), nemhogy pusztán a legjobb eredeti forgatókönyvből és a legjobb mellékszereplőből (a Holdfényben megismert Mahershala Ali). Az eredmény meghökkentő, ám ugyanakkor megnyugtató is az, hogy a Filmakadémia az idén sem a csillivilli giccset jutalmazta.
És ha már a csillivilli giccs: az est nagy vesztesének többek között a Csillag születik számít, amelyet ugyan agyonajnároztak nyolc jelölésével, végül mégiscsak a legjobb betétdalt vitte el, néhány nappal ezelőtti jóslatunknak megfelelően. A zenés ring másik sarkában bekészülő Bohém rapszódia már más tészta: a hangvágás, a hangkeverés és a vágás díja mellé bezsebelhette Rami Malik főszerepért járó elismerését is, és jelölései közül egyedül a legjobb filmről maradt le.
A vesztesek közül talán az Alelnökre várhatott volna érdemesebb sors. Nyolc jelölésből egyedül a legjobb haj és smink díját sikerült besöpörnie, pedig ez az alkotás legalább magas intelligenciahányadossal indult a csatába.
Az Oscar-átadón mindig ott van egy fekete bárány (legalábbis amióta felemelték a legjobb film-jelölések számát), ami szórakoztatóipari képződmény, és aminek majdhogynem lehetetlen megnyerni a fő elismerést. Az idén ez a Fekete párduc, amely ugyanakkor bepakolhatta a legjobb díszlet, kosztüm és filmzene díját.
A nagy meglepetések sorában inkább negatívumként csapódott be, hogy A kedvenc egyetlen egy jelölését tudta díjra váltani, bár Olivia Colman remekül ellensúlyozta a hiányt az átadó legemlékezetesebb beszédével, amely nem annyira mondanivalója, hanem kaotikus, ám mégis szellemes volta miatt ragad meg az ember emlékezetében.
Bár néhány hete a Ha a Beal Street beszélni tudna még úgy élt a köztudatban, mint a múlt év egyik legfontosabb tengerentúli alkotása, mire a gálához értünk, ez a patina megkopott. Így a film csupán Regina King, a legjobb mellékszereplő személyében vihetett haza díjat. A feketék kérdésével foglalkozó filmek közül talán még a Csuklyások volt hasonló helyzetben: a legjobb adaptált forgatókönyv díjával kellett beérnie.
A Rómára hulló aranyesőt e sorok írója még úgy is túlzónak tartja, hogy végül nem szerezte meg a fődíjat. Bár az operatőri munka valóban kiváló – és felesleges, ahogy egy korábbi elemzésben erről már szó volt –, a rendezői munkáért járó elismerés egészen elképesztő pofátlanság, ha a pályán ott mozog egy Jorgosz Lantimosz és egy Pawel Pawlikowski (utóbbi Hidegháború című filmjének sokkal jobban állt volna a legjobb külföldi film fityulája is).
