2024. április 26., péntek

„Nem én fedeztem fel CR-t, én csak megadtam neki az esélyt”

Beszélgetés a Belgiumban edzősködő Bölöni Lászlóval, a legeredményesebb erdélyi magyar labdarúgóval

Csak kevés magyar származású labdarúgónak adatott meg, hogy pályafutása során a magasba emelhette a legrangosabb európai kupatrófeát, a Bajnokcsapatok Európa-kupája, illetve a Bajnokok Ligája serlegét. A legendás Puskás Ferenc a madridi Real tagjaként háromszor is elhódította a BEK-trófeát, a hölgyeknél pedig Jakabfi Zsanett a német Wolfsburggal kétszer nyerte meg a BL-t. A határon túli magyar futballisták közül egyedül Bölöni Lászlónak jött össze ez a bravúr, a marosvásárhelyi származású sportember a Steaua középpályásaként 1986-ban ért fel a csúcsra, amikor a bukaresti katonacsapat büntetőkkel győzte le a sokkal esélyesebb Barcelonát a BEK történetének egyik legemlékezetesebb fináléjában. A 108-szoros román válogatott labdarúgóval, a belga I. osztályban szereplő Antwerpen jelenlegi edzőjével a tavaszi szezon megkezdése előtt tudtunk beszélgetni.

Hogyan kezdődött a labdarúgó-pályafutása?

Marosvásárhelyen születtem, majd a családom a jobb lakhatási körülmények miatt Dicsőszentmártonba költözött, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem. Ott is kezdtem el focizni, majd 17 éves koromban visszaköltöztünk Vásárhelyre. Én akkor már tagja voltam a román ifjúsági válogatottnak, és több csapat is hívott a soraiba, édesanyám azonban hallani sem akart róla, hogy vidékre szerződjek, így maradtam a helyi csapatnál, az AS Armatánál, amely abban az időben a román élvonalban szerepelt.

Marosvásárhelyi időszaka egész hosszúra sikeredett.

Igen, hiszen tizennégy éven keresztül játszottam az ASA-nál, 1970 és 1984 között több mint négyszáz bajnokin léptem pályára a piros mezeseknél. A marosvásárhelyi klub játékosaként a hetvenes évek közepén egy bajnoki ezüstöt és egy harmadik helyet szereztem, emellett 1977-ben és 1983-ban is én lettem az év játékosa Romániában.

Hogyan került a Steauához? Felsőbb utasításra?

Bár sokan így gondolják, de erről szó sem volt. Akkoriban Florin Halagian volt a fővárosiak trénere, aki többször is eljött megnézni. Nyíltan nem akartam visszautasítani, így próbáltam olyan feltételekhez kötni az odaszerződésemet, melyekről azt gondoltam, hogy teljesíthetetlenek. Halagian a beszélgetésünk után két nappal jelezte, hogy a Steaua vezetősége rábólintott mindenre, így 1984-ben a piros-kékekhez kerültem. Az igazat megvallva, én nem nagyon szerettem a Steauát, nem ismertem ott senkit, a bukaresti egyesület is katonacsapat volt, ami azt jelentette, a focihoz mit sem értő magas rangú katonatisztek sokszor beleszóltak az edzők munkájába.

A későbbi eredmények azonban azt igazolták, hogy jó ötlet volt a Steauához igazolni.

Én akkorra már a román válogatottal elértem, amit lehetett, és úgy gondoltam, hogy a karrieremben nincs is nagyon feljebb. A fővárosi klubbal azonban két románkupa-győzelem mellett sikerült három bajnoki címet szerezni, pályafutásom megkoronázásaként pedig a társaimmal megnyertük a BEK 1985/1986-os kiírását. Az 1986-os sevillai döntőben ellenfelünk, az FC Barcelona gyakorlatilag hazai pályán játszhatott, mi azonban 120 perces idegőrlő küzdelem után is tartottuk a 0:0-t, majd a büntetőpárbaj során kapusunk, Helmuth Duckadam négy tizenegyest is hárított, így a végén nagy meglepetésre mi emelhettük magasba a BEK-serleget.

Mi volt a Steaua sikereinek titka?

Az a Steaua Románia volt kicsiben, hiszen a sváb származású Duckadam mellett ott volt a csapatban a szerb nemzetiségű középhátvéd, Miodrag Belodedici, aki később a belgrádi Crvena zvezdával is felülhetett Európa trónjára, edzőnk pedig a nagyváradi Jenei Imre volt. A Steauánál egyébként nagyon jó volt a kapcsolatom a román diktátor, Nicolae Ceauşescu idősebbik fiával, Valentin Ceauşescuval, aki egy intelligens, becsületes ember volt, akire mindig számíthattunk, ő volt az, aki elhitette velünk, hogy megnyerhetjük a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Persze, az 1989-es romániai események után a családja viselt dolgai miatt sokan furcsállották, hogy ilyeneket mondtam róla, de az igazság az, hogy a nyolcvanas években ő volt az egyik legértékesebb ember a romániai futballban.

Száznyolcszor ölhette magára a román címeres mezt, de ez lehetett volna több is.

Az 1982-es világbajnokság selejtezőiben egy csoportba került a magyar és a román válogatott, így „felsőbb” utasításra kikerültem a keretből, mert az elvtársak féltek attól, hogy elszabotálom a magyarok elleni meccseket. Abban a sorozatban csak az utolsó mérkőzésen léphettem pályára, a Svájc elleni idegenbeli találkozón, melyet nem tudtunk megnyerni, így a csoportunkból a magyar és az angol válogatott jutott ki a vb-re. Persze azért voltak szép élményeim is a nemzeti csapatban, az 1984-es Európa-bajnokság selejtezőiben az én gólommal vertük hazai pályán az olaszokat, és az a győzelem a kontinensviadalra való kijutást jelentette a számunkra.

Magyarként nehéz volt érvényesülnie a román futballban?

Ezekről a dolgokról nem szívesen beszélek. A kommunizmus évei alatt nem volt egyszerű a kisebbségi lét Romániában, de aki igazán jó volt valamiben, arra szükség volt. Én tisztességes román állampolgárnak tartottam magamat, aki sosem tagadta meg magyarságát. Többször is szóvá tettem, ha a román sajtóban nem helyesen írták le a nevemet.

Ön volt az első romániai labdarúgó, aki hivatalos úton külföldre szerződhetett.

Igen, valóban 1987-ben én igazolhattam elsőként Nyugatra a romániai focisták közül. Első külföldi klubom a brüsszeli Racing Jet volt, majd néhány évet játszottam még Franciaországban is, ahol a II. ligás Orléans csapatában fejeztem be a pályafutásomat 1992-ben.

Tudatosan készült az edzői pályára?

Nem, mivel én odahaza elvégeztem a fogorvosi szakot a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, és egy ideig dolgoztam is a szakmámban a foci mellett. Franciaországi légióskodásom alatt azonban túl sok szabadidőm volt, így beiratkoztam az edzői szakra, majd annak sikeres elvégzése után 1994-ben el is kezdtem az edzősködést. Első csapatom a francia Nancy volt, melyet sikerült feljuttatnom az I. osztályba.

Melyek voltak edzői pályafutása legnagyobb sikerei?

Portugáliában és Belgiumban is bajnoki címet nyertem a Sporting, illetve a Standard csapatával, 2009-ben pedig én lettem az év edzője Belgiumban. Sokan azt hiszik, hogy a Sportingnál én fedeztem fel Cristiano Ronaldót, ami azonban ilyen formában nem igaz. Én csak megadtam neki a lehetőséget, hogy 16 évesen bemutatkozhasson a zöld-fehérek felnőttcsapatában, a többi pedig már történelem. Amikor először láttam Ronaldót játszani az ifiknél, még a középcsatár posztján szerepelt, én azonban, látva technikai tudását, robbanékonyságát, kitettem a szélre, ahol azután a világ egyik legjobb játékosává vált.

Jelenleg a belga I. osztályban szereplő Antwerpen csapatánál dolgozik. Milyen célokat tűzött még ki maga elé?

A flamand klubbal 2020-ig van élő szerződésem, addig csak rájuk koncentrálok. Persze, ahogy múlik az idő, egyre jobban foglalkoztat a hazatérés gondolata, ám ehhez kellene egy komoly cél, amiért érdemes lenne megtenni ezt a nagy lépést. 2020-ban önkormányzati választások lesznek Romániában, ha magam mögött tudhatnám az erdélyi magyar pártok támogatását, akkor szívesen harcba szállnék szülővárosom polgármesteri címéért.

Az interjú létrejöttéért köszönet az erdélyi Liget internetes magazinnak.