Gyerekkoromban azt szerettem meg a színházban, hogy ott emberek nevetnek meg sírnak, énekelnek, táncolnak a színpadon. Azt hittem, hogy ott élnek, és az az életük. A színház tehát misztikum. Különleges fenomén. Kínálja az élményt. A közreműködők feltételezik, hogy élményt fognak nyújtani. És a színpad esti fénye! Mikor leszáll a csillagos sötétség, a deszkákra hull egy fénycsóva. Sokszor vetődött Pálfi Ervin színművészre, aki ezúttal aprócska fénykörben hunyorog felénk, s a sírás vagy a kacagás, a kétségbeesés vagy a gyöngédség közepette is állhatatosan néz, vizsgál bennünket. Létezése azért drámai, mert egyedül van, a saját hangszerén játszik. Több előadásban is olyan jól játszott, hogy a közönség „bedőlt” neki.
– Ezt a szakmát elsősorban saját magam miatt űzöm, azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és hogy kiélhessem azokat a hajlamaimat, amelyeket egyébként, ha nem színészettel foglalkoznék, hanem valami mással, nem tehetném, mert megbüntetnének érte. Egy színésznek, miközben játszik, két lelke van. Az egyik a saját lelke, a másik pedig a karakterének a lelke. Ez a két lélek nagyjából egyensúlyban van. Ha valamerre hangsúlyozottan elbillen, kileng a mérleg nyelve, ott valami nem stimmel. Ezt, illetve így tanította nekünk Hernyák György az Akadémián, s ez szerintem is így van. Amikor A toll című vizsgaelőadásunkat csináltuk, az egyik jelenetben az abbé elmegy a zárdába, a felravatalozott szolgálólányt elsiratni, akit az egyik intézeti őrült összekaszabolt. Az abbénak, akit én játszottam, víziója támad, és majdnem megerőszakolja a halott lányt. Amikor ezt a jelenetet próbáltuk, egy pillanatban átléptem valamiféle határt, olyan állapotba kerültem, amikor szinte nem tudtam, mi történik velem, mit csinálok, és a szolgálót játszó osztálytársam visszazökkentett a valóságba, amikor rám szólt, ne szorítsam olyan erősen az arcát, és akkor éreztem, hogy eljutottam oda, ahol sem színészként, sem magánemberként nem voltam még addig. És ez nem kellemes érzés még ma sem, ha visszagondolok rá. Én nem vagyok annak a híve, ha például gyilkost kell játszanom, akkor éjszaka kimegyek az utcára, és valakit leszúrok, azért, hogy megtapasztaljam azt az élményt. Ehelyett használom a képzelőerőm, elképzelem ezeket az érzéseket, illetve igyekszem megtalálni a rokonérzéseit. Az érzések bennem vannak, csak tudni kell előhívni őket. Az indulatok is bennem vannak, de folyamatosan kézifék alatt tartom őket. Ha bármelyik pontján megállítják az előadást, tudom, hogy én, Pálfi Ervin vagyok a színpadon, aki éppen egy előadást játszik. Hasonló eset, mint a bokszolóé, akit, miután leütötték és feleszmélt, meg tudta mondani, hány ujjat mutatnak neki.
Tény, hogy jó érzés néha kijátszani vagy megerősíteni az érzelmeinket, azt az énünket is, ami belőlünk jön elő, és azt is, amilyenek valójában nem vagyunk. Valami olyasmit mutatni, amire vágyik az ember, hogy úgy tudjon szeretni, gyűlölni, félni, mint mi a színpadon.
BELSŐ MOZI
Milyen rendezőt szeretsz?
– 2003-ban végeztem el az újvidéki Színművészeti Akadémiát, 16 éve a szabadkai Népszínház Magyar Társulatánál már elég sok mindent kipróbáltam, és szerencsésnek tartom magam, hogy erős, határozott, magabiztos rendezőkkel dolgoztam, és a mai napig jólesik azt látni, hogy alkotópartnerként tekintenek rám, számítanak a közreműködésemre, és megépítik azt a keretet, amelyen belül hagynak szabadon dolgozni. Másfelől azt mondják meg, hogy honnan hová szeretnénk eljutni, így végső soron mindenkinek a munkája egy irányba mutat: a lehető legjobb legyen az előadás. Ezek szerint jól használom a saját személyiségemet, adottságaimat, képességeimet, kreativitásomat arra, hogy többféle karaktert tudjak megformálni, és hogy meg tudjak újulni. Fontos, hogy saját mércémmel mérve is vállalható legyen a munkám. Egyszerű ars poeticám van, amihez próbálom magam tartani, több-kevesebb sikerrel. Az adott körülmények között a lehető legtöbbet próbálom kiaknázni magamból, és törekszem töretlenül helyt állni. Mindent a világon alázattal és fanatizmussal lehet jól végezni.
Amit a szerepeidben megmutatsz, az része a személyiségednek?
– Karakterformáláskor egyik színész sem tud megválni a személyiségétől, akaratlanul bele viszi a saját egyéniségét, igen, a megoldások mindig belülről jönnek. Ha megnézem Al Pacino alakításait, azok szinte önazonosak vele, olyan vagányak, olyan Al Pacinósak. Ennyire nem tudom kívülről látni magam. Természetesen hordozok magamról egy önképet: idealista ember vagyok, zárkózott, még ha nem is ezt mutatom a világ felé, erős az igazságérzetem, eléggé hajlok a melankóliára. Sosem üvöltöztem senkivel sem. Bizonyos helyzetekben üvöltenék. Ezeket a meg nem oldott helyzeteket újra lejátszom magamban, és olyankor egy nagyon magabiztos és erős ember stílusában megmondom a magamét. Amikor megtörténnek velem a dolgok, egyszerűen lebénulok. Valószínű, ezért is jelent nekem valamiféle mentsvárat a színház.
Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni egy szerepet. Te milyen lehetőségekkel élsz?
– Arra törekszem, hogy minél inkább kreatív állapotban legyek. Ez sok munkát, sok odafigyelést igényel. De minél több szenzorunk van, annál több mindenre tudunk rezonálni. Elkezdem borzolni, működésbe hozni őket. Elkezdek úgy élni, hogy megfigyelem a közeget. Most veled beszélgetek, de a szemem sarkából nézem azt az úriembert, aki éppen ebédel, és elképzelem, hogy vajon az a karakter, akit én fogok játszani, hogyan fogja a villát. És így csenek el jellegzetes gesztusokat, mozdulatokat, egy elbűvölő szempillantást az életből, de emellett gondolati víziókból keltem életre a karaktert. Játszom a fantáziámmal. Élénk képzelőerő nélkül talán játszani sem lehetne. Ez a „belső mozi”, amit esténként lepergetek magam előtt, nélkülözhetetlen számomra. A jelenetek, képek gyorsan peregnek. Megállíthatatlan ritmusban. Gyakran képzelem el, hogy váratlan, szélsőséges helyzetbe keveredik a figurám, mert a reakciója izgalmat gerjeszt. Időnként egyfajta extremitással vegyítve gyúrom össze a karaktert. Azokat a szerepeket szeretem jobban eljátszani, amik távolabb állnak hozzám, vagy amik teljes ellentétei az egyéniségemnek. És végül a karakter sikere főként attól függ, hogy mennyire tudtam mindebből építkezni, hogy az hiteles legyen, ne pedig a valóság reprodukálása.
MINDEN ELŐADÁSHOZ MÁS SZEÁNSZ
Sok helyről érkeznek impulzusok?
– Megtörténhet, hogy éppen egy külső jegy, akár egy jelmez vagy egy paróka erőteljesen befolyásolja, hogy milyenné válik egy alakítás. A Géza gyerek darabnál történt, hogy találtam egy testtartást, amelyet elsajátítottam, és bizony a színpadon nagyon megkönnyítette a dolgomat. Emiatt is nagyon szerettem. Hogy milyen impulzusok érnek? Egyik alkalommal az utcán egy tompa csattanást hallottam, mint kiderült, összeesett egy néni. Rohantam segíteni, amikor rám nézett, megborzongtam, azt az üveges tekintetet sosem felejtem el. Közben átfutott az agyamon, hogy sietek valahová, és közben várom a mentőt, hadonászok, emberek gyűlnek körém, és arra gondolok, micsoda hős vagyok, miközben ha mesterséges lélegeztetést kellett volna alkalmaznom, valószínűleg megdermedtem volna. Egyszer a színpadon majd váratlanul rám kopog egy hasonló pillanat, amikor konkrétan nem ez a helyzet fog eszembe jutni, hanem az az ambivalens érzés, hogy valami jót csináltam, de a lelkem jelezni fogja, hogy nem adtam ki magamból a maximumot.
Van valamilyen szertartásod, amivel felkészülsz az előadásokra?
– Minden színésznek vannak különböző szokásai, amikkel nekifut az előadásnak. Én minden egyes előadáshoz más szeánsszal készülök, attól függően, hogy a főpróba idején milyen hatások értek. Ha a színpad egyik zugában tartózkodtam a legtöbbet, akkor az előadás előtt oda kuporodom le koncentrálni, egy másik esetben szinte az utolsó pillanatig fenn vagyok az öltözőben, és nevetve hallgatom, hogy vicceket mesélnek a partnerek, csupán az ügyelő hívására jövök lázba. Most a Lila ákácot játsszuk, az előadás előtt Csacsinszki Paliként mászkálok, rágyújtok, az ujjaim közt izzik a cigaretta, pedig a magánéletemben nem dohányzom, de most kivételt teszek, mert a Pali, akit a darabban alakítok, láncdohányos. Sétálok le-föl csokornyakkendőben, olajos hajjal és oldalválasztékkal. Amint felöltöttem magamra a szürke vasalt nadrágot és a mellényt a fityegő zsebórával, az rögtön adott egy tartást. Szerintem ez az átalakulás sokkal egyszerűbb, mint azt egyesek felmagasztalják. A színészi szakma egyszerre szent és egyszerre profán.
SZÍNÉSZNEK LENNI SZOKATLAN
A közönség mennyire növeli az önbecsülésed?
– Maga a színház energia, energiaáramlás egymás között és a közönség között. Előadás közben a közönség energiáit, rezdüléseit érezni lehet. Ezt nevezzük a színház varázsának, amikor nagy fölszívó erő cikázik a színész és a néző között, egy közös burok veszi körbe a színpadot és a nézőteret, és megszületik a „csoda”.
Hogyan fogalmazod meg magad a szokatlan szerepekben, ilyenkor mit jelent neked az alkotás?
– Gimnazista koromban kerültem először ilyen helyzetbe a Népszínház Színistúdiójában, el kellett játszanom egy állatot. Abban az időben volt egy papagájunk, egyszerű hullámos papagáj, a Frédi. Ezt a madarat játszottam el, ugráltam páros lábbal a terem egyik feléből a másikba, mint ahogy láttam a madaramat szökdécselni a kalitka műanyag rudacskáin. Éreztem, megszűnik minden körülöttem, csak az járt a fejemben, hogy milyen lehet az élete a papagájnak a kalitkában. A bátyámmal megállapítottuk, sunyi szeme van a szimpatikus Frédi madárnak, nem véletlen, hogy a kalózokat vállukon rikácsoló hangú, sunyi papagájjal ábrázolják. Mindig azt hittem, hogy a papagájunknak jó élete van, etetjük-itatjuk, de arra is rádöbbentem, hogy kicsinyke térben éli az életét, annak ellenére, hogy mindennap kiengedtük, és szabad bejárása volt valamennyi helyiségbe. Ezek a gondolatok jutottak az eszembe, miközben arra összpontosítottam, hogy egy nem mindennapi feladatot teljesítek. Valljuk be, színésznek lenni szokatlan, a színész saját magával kísérletezik. De mindent elsöprő érzés, ha mások figyelik. Szerintem minden színész abból indul ki: tessék, most rám figyeljenek! Ha az érdeklődés középpontjában vagyok, ha ragyogó figyelem csüng rajtam, ha egy este az a százvalahány ember csak engem néz, nekem tapsol, az megmelengeti az ember hiúságát. Az exhibicionizmusban és az egocentrizmusban rejlik a színész varázsa.
A FEKETE FÜZET
Az jutott eszembe a színészettel és a muzsikálással kapcsolatban, hogy a pillanat művészete. El tudnád mesélni, hogyan írod a dalaid?
– Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a zene része lett az életemnek, és igen, vannak pillanatok, amikor úgy érzem, zenélni jobban szeretek, mint színészként játszani. Abban a periódusban érzem a legjobban magam, amikor zenét írok, amikor a zene tekereg körülöttem, formálódik, alakul. Ez az időszak a legmagával ragadóbb. Amikorra megszületik a mű, abba sosem tudok úgy belefeledkezni. Előbb a szövegre találok rá. Ez egy hipnotikus állapot, egy mantra, él bennem egy sor, egy szókép, egy rím, ízlelgetem napokig, aztán odaülök a zongora mellé, valamit pötyögtetek rajta, és a hangok elvezetnek a dalhoz. Van egy fekete füzetem, ez azért érdekes, mert nagy Pink Floyd-rajongó vagyok, és egyszer csak rám köszönt Waters „I've got a little black book with my poems in” sora. Mint mondtam, nekem is van egy fekete füzetem a dalszövegeimmel. Lassan megtelik, nemsokára szükségem lesz egy újra, mert minden lapja agyonra van firkálva, szöveg szöveg hátán! Egy belső kényszer munkálkodik bennem, nem telik el egy nap úgy, hogy ne jusson eszembe egy téma, egy gondolat, egy szövegrészlet. A konszonanciának (összhangnak) és a disszonanciának az egészséges aránya az, amitől nem tudok menekülni, amikor zenét szerzek. Szeretem a zenében a disszonanciát, az élet sem olyan, hogy a csillagok mindig jól állnak. S ha valami szépen zeng, és váratlanul történik valami, ami kizökkent, kiránt a szokványos ritmusból, a mindennapi hangulatból, amit a fül a megszokott összhangzattal ellentétesnek, kellemetlennek, érdesnek érez, a beléjük feledkezést segíti elő. Ilyen szempontból nagy hatással volt rám a jazz. A jazz olyan, mint a kínai konyha, egyszerre savanyú és édes is, meg csípős, nagyon érdekesen ötvözi az ízvilágokat. A jazz a szeretet zenéje, a szomorúságé és az örömé. Ha egy leütött akkordban meghallom, hogy egy kicsit szúr, de ugyanakkor simogat is, az boldoggá tesz.
EGY RITMUS, DE HONNAN?
Zeneszerző társaiddal mit hoztok ki egymásból?
– Az Ethnokor együttessel is együtt muzsikálok, magyar, macedón vagy szerb népdalokat, sajátságos feldolgozásban. Szeretem azt a gondolkodást, amit az Ethnokor képvisel, hogy szabadon kezeljük a népdalokat, és mindenki a saját személyiségét csempészi a zenébe. Mindent szabad, ami a barátaid szívének tetszik, nálunk így történik az örömzenélés. Nagyon sok boldogsághormont tud felszabadítani bennem, ha a közös muzsikálásokon kitalálunk valamit, ami jól szól. A zene hasznára tud lenni a színészi létemnek, egy előadásban az élő muzsika jó hangulatra deríti a nézőt, magával ragadja. Ha egy hangszer a kezembe kerül, addig babrálom, amíg nem szólal meg. Hányszor mondták, hogy Pálfi közelében csak hangszer ne legyen, mert akkor nem lehet vele kommunikálni. Valamennyire játszom gitáron, nagybőgőn, zongorán és kavalon.
A kArc irodalmi kávéház esteknek két legfontosabb összetevője a költészet és a zene.
– Amikor életre hívtuk a kArc irodalmi kávéházat és elkezdtünk szemezgetni legnagyobb költőink verseiből, éreztük, az a legnagyobb erénye ezeknek a zenés-irodalmi esteknek, hogy a szeretetből születtek. Számomra nagyon jó volt újra olvasni a verseket, vagy olyanokat elolvasni, amilyeneket eddig még sohasem. Bármelyik nagy költőnk kötetét felütöttem, úgy éreztem, mindegyik költeményt meg lehetne zenésíteni, a szótagszámok stimmelnek, a rímek fellelhetők, a forma megfelel. Ha valamelyik vers nagyon megtetszik, rögtön a kezembe veszem egyik hangszeremet, és megindul bennem egy ritmus, de honnan? Lehet, hogy a tegnapi nap hatására, amikor egy Tom Waits-számot hallgattam, aminek egy furcsa esztamos ritmusa maradt meg bennem. Arany János: Ha álom az élet c. verse is ilyen hangzású, mert azok a zenei hatások, amik bennünket ifj. Kucsera Gézával érnek, óhatatlanul a felszínre törnek. Egyébként végtelenül jó érzéssel tölt el, hogy van egy 100-200 embernyi érzelmi közösség, aki erre nyitott, egy-egy költő opusának a keresztmetszetére. Nem az a célunk, hogy bemutassuk teszem azt Pilinszky költészetét, mert lehetetlen vállalkozás. Olyan verseket választunk, amik tetszenek. A Nemes Nagy Ágnes estünkben helyet kapott egy rendhagyó vizuális kísérlet is, Miroslav Jovančić megfestette az egyik verset.
Ha hosszabb távon nézel előre, akkor most a színház és a zene teljesíti ki az életedet, vagy van valami, ami még nagyon vonz?
– Általában bármilyen alkotómunkához nagyon sok gyakorlás és alázat szükséges, az önismeret nagyon fontos, azért, hogy minél jobban megismerjem a saját lelkem. Visszhangzik bennem a jazz, saját dalokat is írok, és ez a sokszínűség felel meg a színház nyújtotta változatos repertoárban is, hogy mindenfelé el tudjam engedni a csápjaimat. A lehető legjobb, ha jól érzem magam a bőrömben, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Ennél többet nem kívánhatok magamnak.
