2024. május 5., vasárnap

Kutatni, alkotni, tanítani

Interjú Nagy Mari nemezművésszel

Nagy Mari és Vidák István nemcsak házastársak, de a munkájuk, a szenvedélyük is közös: ők a magyar nemezelés újrafelfedezői. Mindketten budapesti lakosok, erdélyi gyökerekkel. Az elmúlt negyven évben számtalan könyvük jelent meg a nemezelésről, kiállításokat, képzéseket, konferenciákat szerveztek, tanulmányutakon vettek részt. Kutatásaik úttörőnek bizonyultak a magyar és az európai nemezkészítés szempontjából, az ázsiai technikák összegyűjtése és közkinccsé tétele nélkül a nemezelés nem örvendhetne széles körű népszerűségnek. Nagy Mari idén januárban a VMMI-ben továbbképzést tartott a zentai nemezkészítők számára.

A nemezelés újrafelfedezéséről, nemezkészítésről, hagyománytiszteletről beszélgettünk.

Ön szerint a nemezelés mibenléte hogyan fogható meg leginkább?

Nagy Mari 1979 óta foglalkozik a nemezelés hagyományának újjáélesztésével (Gruik Zsuzsa felvétele)

Nagy Mari 1979 óta foglalkozik a nemezelés hagyományának újjáélesztésével (Gruik Zsuzsa felvétele)

– A nemezelés népi kézművesség, a népművészet része. Még ma is, mert mi magunk vagyunk a nép, és mi nemezelünk. A nemez gyógyít is, a nemezkészítés például nagyon jó relaxációs folyamat lehet. Közösségi programként is gondolhatunk rá: a nemeztárgyak elkészítésébe gyerekeket, fogyatékossággal élőket is be lehet vonni. A család számára használati tárgyakat készíthetünk: takarót, ruházatot.

Hol van hagyománya a nemezelésnek?

– A nemezelés bölcsője Közép-Ázsia, Európában csak néhány országban volt ez hagyomány: Finnországban, Norvégiában, Dániában. Itt is csak nemezcipőket készítettek, ebben jártak síelni. De mintákat, nemeztakarót, kalapot csinálni nem tudtak. A magyarok a honfoglaláskor hozták magukkal a nemezkészítés tudományát, de ebből mára semmi más nem maradt meg, csak a kalaposság. Az, hogy hogyan készítették például a nemezsátrakat, nem maradt fenn. Pedig a hozzánk hasonló lovas-nomád népek voltak a feltalálói a nemezkészítésnek: nemezsátrakban éltek, nemezsüveget hordtak, a lovak fanyerge alá nemezből készült, vastag nyeregalávalót tettek. Amikor a hetvenes években elkezdtünk a nemezeléssel foglalkozni, először szakirodalmat kerestünk. Nagyon sok magyar kutató járt Közép-Ázsiában azzal a céllal, hogy megtalálja a magyarok ottani leszármazottjait. Ők hoztak hírt az ottani nemezekről is. A szibériai Pazirikban épen is megmaradtak nemezek, jégbe fagyott sírokban. Magyar nemez nem maradt fenn háromszáz évnél régebbről, mert ezen az éghajlaton a nemez elkorhad.

Hogyan zajlott a nemezelés újrafelfedezése?

– 1971 óta foglalkozunk a férjemmel a népművészet kutatásával. Nagyon megfogott minket, hogy az elzárt székely területeken mennyire megőrződtek a hagyományok, és úgy döntöttünk, hogy a népművészetet nem csupán néprajzilag szeretnénk kutatni, de tevékenyen magunkévá is tesszük. Arra is igényünk volt, hogy amit tudunk, azt továbbadjuk, hogy minél többen éljenek a saját kultúránk csodájával. Sokféle népművészettel foglalkoztunk, a nemezzel 1979-ben kerültünk kapcsolatba Andrásfalvy Bertalanon, a pécsi Janus Pannonius Múzeum akkori néprajzi osztályvezetőjén keresztül. Norvégiából jöttek látogatói, akiknek gyékénytárgyat adtunk ajándékba, cserébe az asszony megmutatta, mi az ő hobbija. Egy darab gyapjút az ujja köré tekert, és szappanos vízzel kezdte dörzsölni. Kicsi sapkácska lett az eredmény. Ez volt életünk első olyan mozzanata, hogy a gyapjú a szemünk láttára anyaggá állt össze. Elkezdtünk kutatni, gyűjteni, és rájöttünk, hogy muszáj a határokat túllépni, hiszen nálunk csak a kalaposok maradtak, de ők másféle technikával dolgoznak. Végigjártuk a török nemezközpontokat, közben pedig Kecskeméten múzeumpedagógus lettem. Ez adott hátteret a nemezkutatásnak, tanfolyamoknak, táboroknak. 1984-ben már világtalálkozót hívtunk össze, ahova az egész világról érkeztek résztvevők, és megosztották egymással a nemezről való tudásukat. Mára nagyon népszerűvé vált a nemezelés. Eljutottunk oda, hogy nincs olyan világrész, ahol ne nemezelnének.

Milyen a jó alapanyag?

– Nemezt a nagyállattartó népek készítettek, ők nyilván kecskét, birkát is tartottak. A nemez alapanyaga elsősorban, sőt szinte kizárólag a birkagyapjú. A teveszőr is nemezelődik ugyan, de a teve sok helyen szent állat, ezért nem készítenek a szőréből nemeztakarót, amelyre aztán a feneküket rakják. Sokféle gyapjú van, mindegyik alkalmas valamire. Nem mindegy, hogy miből készül a fejpánt, és más kell a takaróhoz: utóbbinak durvább, erősebb anyagnak kell lennie. A merinógyapjú a legpuhább gyapjú, ezen belül is ausztrál és az új-zélandi. Errefelé inkább középdurva gyapjú van: a cigája gyapja inkább táskákhoz, takarókhoz jó, a rackáénak pedig inkább a hosszú, rojtos részét használjuk, mégpedig rojtnak, mert nem nemezelődik jól. Túl hosszú, és a felülete is túl sprőd ahhoz, hogy anyaggá álljon össze. A nagyon finom ruhaanyagokhoz a magyar birka gyapja nem alkalmas, ezért rákényszerülünk, hogy ausztrál vagy új-zélandi gyapjút vegyünk. A közép-ázsiai birkákat kint tartják, nem istállózzák őket, ezért sokkal tisztább az állatok szőre, mint nálunk. Ők nem is mossák a gyapjút, nem is kártolják, csak kirakják a napra, és botokkal fölverik. A mosás és a kártolás európai dolog.

Mivel festik a gyapjút?

– Növényi és vegyi festékkel is színezik. Nagyon sok hagyományos növényi festék van. A környezetünkben is megtalálható a hagymahéj, az aranyvessző, a pitypang. A csalán enyhe zöldes színt ad, a diónak pedig minden része különböző árnyalatokat fest. Nyírfalevéllel is lehet festeni. Vannak bonyolultabb festékek is, mint például a festőbuzér, aminek Magyarország valamikor exportőrje volt. Narancssárga és vörös árnyalatokat lehet vele festeni. Lehet festeni indigóval is, aminek szintén elég bonyolult eljárása van.

Milyen nemeztechnikák vannak? Van jellegzetes magyar módszer?

A zentai továbbképzésen a hengerelés technikájával ismerkedtek meg a jelenlévők (Gruik Zsuzsa felvétele)

A zentai továbbképzésen a hengerelés technikájával ismerkedtek meg a jelenlévők (Gruik Zsuzsa felvétele)

– Nincs, mert nem maradt fenn. Ma azt tanítják, amit mi a kutatásaink során összegyűjtöttünk. A mai nemezkészítés tehát néprajzilag nem hiteles, hanem egy másodlagos feldolgozásról van szó. Mi közép-ázsiai technikákat írtunk le, és tanítottunk az embereknek. A nemez nem más, mint összegubancolódott szőr. A gyapjúszálak egymásba bújnak, és anyagot hoznak létre. Ennek az elérésére különböző technikák vannak. A törökök, kazahok, kirgizek például csinálnak egy vékony előnemezt, amely nincsen készre gyúrva, és abból vágják ki a mintát. A kivágott mintára kerül a gyapjú, meglocsolják szappanos vízzel, és gyékényszőnyegbe tekerve hengerelik. Ez azt jelenti, hogy a hengerré tekert gyapjút fel-alá görgetik, az pedig a mozgatástól és a rálocsolt víztől összeáll. Mire kinyitjuk, már nem gyapjúszálak tömegét látjuk, hanem egymásba bújt gyapjúszálak rendjét. Ezt úgy is el lehet érni, hogy leterítjük a gyapjút, lelocsoljuk vízzel, és a kezünkkel kezdjük el simogatni. Ez a két alapvető technika létezik, az eredményük ugyanaz. A kisebb nemezeket kézzel érdemes simogatni, a nagyobb darabokat pedig jobb hengerelni.

Említette, hogy a kalaposok másféle technikával dolgoztak. Ők hogyan nemezeltek?

– Mi szappannal lúgosítjuk a vizet, ők viszont savval dolgoztak. Sokkal keményebbre gyúrták a gyapjút, sokszor egy gyerek rá is állhatott a kalapra, az nem roppant össze. A másik nagy különbség, hogy a kalaposok úgynevezett íjfával pengették a gyapjút. Ennek a technikának a lényege, hogy a megrezegtetett húr belekap az asztalon fekvő gyapjúba, és széttépi azt. Olyan ügyesen tudták ezt csinálni, hogy kalap formájúra pendítették a gyapjút. Ugyanezt az íjfát használják a törökök is a nemeztakarókhoz, de Indiában is megtaláltuk.

Mintákat hogyan lehet a nemezbe tenni?

– A már említett módszeren kívül, amikor a mintát félkész nemezből vágják ki, a másik alapvető technika a türkméneké. Ilyenkor a gyapjúszálakból vékony előfonatokat sodrunk, majd ezekből megrajzoljuk a mintát, a közti részeket pedig kitöltjük különböző színekkel. A tetejére rakunk egy vastag réteg natúr gyapjút. Ezután kézzel vagy hengereléssel elkészítjük a nemezt. Van még a tűnemezelés, de ez egy nyugatról jött divat, nem igazi nemezelés. A rovátkás tűtől valamennyire ugyan összeáll a nemez, de utána szappanos vízzel ugyanúgy át kell itatni, és meg kell gyúrni. Főleg motívumok felvitelére alkalmas.

Milyen jellegzetes motívumok kerülnek elő nemezeléskor?

– Nincsenek magyar jellegzetességek, mert magyar nemezre nincs bizonyíték. Csak azt mondhatjuk, hogy a magyar nemezek hasonlóak lehettek, mint a közép-ázsiai nemezek. Összehasonlíthatjuk a hímzésmotívumainkat a közép-ázsiai nemezmotívumokkal: ebben van rokonság, tehát a magyar nemez is hasonló lehetett. Vagy megnézzük a régészeti leletek közt található fémtárgyakat, és feltételezzük, hogy a nemezeinkre is ugyanez a mintakincs jellemző, hiszen más népeknél is azt látjuk, hogy ami megjelenik a fémen, az megjelenik a textilen is. De ma már nem mindig ragaszkodunk a hagyományokhoz, teljesen szabad, hogy ki milyen mintát rak rá egy nemeztárgyra.

Miért fontos, hogy megpróbáljuk megőrizni azokat az ősi motívumokat, amelyek nemeztárgyakon ugyan nem, de más régészeti leleteken fönnmaradtak?

– Minden mintának van jelentése, a minket körülvevő minták hatnak ránk. Valamikor az asszonyok mind meg tudták mondani, hogy egy hímzésen vagy egy szövésen mit jelent a minta. Ez a tudás szinte teljesen elveszett Európában, de Ázsiában még megvan. Az egyik könyvünkben egy kirgiz asszony mintatudományát gyűjtöttük össze. Fantasztikus tudással rendelkezik a minták területén, nagyon jártas nemeztakarók, hímzések, szövések készítésében.

A kétnapos zentai képzésen mi minden került sorra?

– Tizenkét résztvevővel dolgoztam, voltak köztük nagyon jó, közepes és kezdő nemezkészítők is. Egy ilyen csapatnak nagyon nehéz előre programot csinálni, ezért a képzés elején felmértem, ki hol tart a nemezkészítésben. A képzés célja az volt, hogy alapvető tudást adjon át. A Hagyományok Házának zsűritagjaként a korábbi meglátásom az volt, hogy itt mindig helyi gyapjút használnak. De ez nem mindenre jó, ezek féldurva gyapjúk, nemeztakaróknak, ülőlapoknak alkalmasak. Ezért egyforma méretű és súlyú mintákat készítettünk különböző gyapjúvariációkból. Tizenkét fajta négyzetünk lett, ezeket megnemezeltük, és megnéztük, melyik mekkorára megy össze, és mennyire durva anyag keletkezik belőle. Ezt a tapasztalatot később bármikor elővehetik, amikor például egy cipőt szeretnének nemezelni: nem mindegy, szúrni fog-e a nemez, és az sem, hogy mekkorára megy össze. A másik észrevételem az volt, hogy kézzel gyúrják a nemezt, nem ismerik a hengerelés technikáját, pedig utóbbival a lapos tárgyakat alaposabban és szebben lehet elkészíteni. Ezért a második napon ezt a technikát vettük elő.