A Fidesz nem is tudja mennyire örülhet annak, hogy nem nyerte meg a 2006. évi választásokat. Nemcsak azért, mert tizennegyedik nyugdíjat ígért, amikor már kezdett látszani, hogy a tizenharmadik sem tartható. Tehát belerokkant volna akár abba, hogy teljesíti ígéretét, akár abba, hogy nem teljesíti. De leginkább azért sajnálta volna a győzelmet, mert kirobbant a válság és annak következményei tönkretették még a legerősebb pártokat is.
A kormányzó pártok ugyanis belerokkantak abba, hogy hazudtak. Igaza volt Gyurcsánynak: állandóan és szakadatlanul hazudtak. Objektíve hazudták azt, hogy független ország élén azt ígérhetnek, amit akarnak, mert azt tehetik, amit akarnak. Márpedig milyen függetlenség az, ha a nemzeti kormánynak tehetetlenül kell néznie, hogy egy amerikai bank csődje miatt az egész világon végigsöpör egy borzalmas válság. És szubjektíve hazudtak, mert gazdasági lendületet, növekvő életszínvonalat, munkahelyeket stb. ígértek és a válság következtében a kegyetlen megszorítások következtek.
Most hasonló helyzet állott elő: megbánhatja a győzelmet az a párt, amely megnyeri az európai parlamenti választásokat, de még valószínűbb, hogy belerokkan az a párt, amely a következő alkalommal választást nyer. Már a jelenlegi helyzet is komoly próbára teszi még a legmagabiztosabb pártokat is.
Egyrészt furcsa helyzet állott elő. A ma kormányzó pártok joggal dicsekedhetnek azzal, hogy javul a gazdasági helyzet, csökken a munkanélküliség, ismét számíthatnak a fizetések-nyugdíjak némi emelésére. És csodálkozva látják, hogy a dicsekvés az ellenkező hatást váltja ki. Egy objektív ok miatt: a polgárok megtanulták, hogy a javulás vagy romlás milyen kevéssé függ a nemzeti kormányoktól, ráadásul még nem látják-érzik ezt a javulást és ezért sértőnek tartanak minden dicsekvést. De van egy furcsa társadalmi szabály is: az elégedetlenség nem akkor robban ki, amikor a helyzet legrosszabb, hanem amikor javulni kezd.
Külön elszámíthatják magukat az euroszkeptikus pártok. Mert a Brüsszel-ellenes hangulatot ugyanaz dagasztotta, ami elégedetlenséget szült a nemzeti kormányokkal szemben is. Sőt, a nemzeti kormányok azzal is próbáltak javítani helyzetükön, hogy a megszorításokért Brüsszelt okolták. Most azonban egész Európában javul a helyzet. A gazdasági lendület beindulásáról, a munkanélküliség csökkenéséről, az átlagéletkor emelkedéséről szólnak a hírek. Ennek hatására ismét növekszik az EU támogatottsága is. (Magyarországon 2017-ben a lakosság 50 százaléka, 2018-ban 60 százaléka nyilatkozott pozitívan az EU-ról, 72 százalékkal szemben 79 százalék vallja, hogy a tagság az ország javára vált.)
A leglényegesebb azonban, hogy semmilyen javulás nem indokolja, hogy a pártok ismét ígérgetni kezdjenek. Már azért sem, mert objektíve számolni kell azzal, hogy az emberi civilizáció mind nehezebb helyzetbe kerül és csak idő kérdése, hogy ennek hatása mikor kezd érvényesülni. A klímaváltozás, a lehetőségeket meghaladó és ezzel a Föld forrásait kimerítő pazarló fogyasztás ugyanis hamarosan éreztetni kezdi hatását és kiszámíthatatlan mikor és milyen kényszerhelyzetet szül. És itt csak az akasztófahumor hívei próbálnak vigasztalni bennünket. Ők mondják: nem kell izgulni, addig az európai nemzetek jelentős része úgy is kihal, mert kevés a gyerek. És ha csak egykék házasodnak, akkor már a harmadik nemzedéknél 32 ember helyett már csak kettő marad.
Mi találgatás és jósolgatás helyett a mostani probléma érzékeltetésére a szükséges megszorítások iránti viszony két példáját említenénk. Az egyik példa Görögország esete. A görögök aztán tényleg fékevesztetten költekeztek. Náluk már tizenötödik nyugdíjat adtak és úgy költekeztek, mintha az euró korlátlanul rendelkezésükre állna. A következmény az, hogy az évi nemzeti jövedelmük 180 százalékát kitevő 332 milliárd euró adósságuk van. Holott egyszer már leírtak nekik 107 milliárdot.
Ennek következményeként kemény megszorításokra kényszerültek. (Elég ha megemlítjük, hogy 22 alkalommal faragták le a nyugdíjakat, hogy azok az eredetinek a felére zsugorodjanak.) Ebben a helyzetben még a Sziriza is a megszorítások beszüntetésének ígéretével került hatalomra. Hogy ő is a megszorítások folytatására kényszerüljön, amikor már napokig zárva voltak a bankok. Benne volt legalább annyi becsület, hogy új választásokat írt ki, hogy felmérje: a választók ennek ellenére kitartanak-e mellette. De a végeredmény: ismét az ellenzék legerősebb pártja vezet a támogatottsági listán. A csődöt azonban elkerülték és már három éve 3,5 százalékos többletet mutat az ország költségvetése.
A másik példát Olaszország mai helyzete kínálja. Az ország nagyobb és gazdagabb mint Görögország, ezért adóssága is nagyobb: 2500 milliárd euró, de ez a nemzeti jövedelemnek „csak” 132 százaléka. Nehogy ez már az eurót döntse veszélybe, Brüsszel rá akarta őket kényszeríteni arra, hogy 1,6 százalékra szorítsák le a költségvetés hiányát. Ennek ellenére a populista kormány 2,4-2,6, sőt 2020-ra 3 százalékot meghaladó hiányt tervezett.
Matteo Salvini, a kormánykoalíció populistább tagjának, a Ligának a vezetője azzal az érveléssel szállt szembe a nyomással, hogy inkább kedvez az olaszoknak, mint Brüsszelnek. És közben bevetett két eszközt. Egyrészt kijelentette, hogy májusban a parlamenti választás úgy is más helyzetet teremt Brüsszelben, másrészt siker nélkül, de megpróbálta „az országot eladni” az USA-nak, Oroszországnak vagy Kínának.
