2024. április 26., péntek

Az elvándorlásról

Az elvándorlás olyannyira szerves részét képezi a mindennapi valóságunknak, hogy már meg sem lepődünk, ha azt halljuk, hogy a fiatalok fele külföldön képzeli el a jövőjét, vagy ha újabb szomszédunk, rokonunk, barátunk vág neki az ismeretlennek a jobb élet reményében. A jobb élet pedig általában a piszkos anyagiakat jelenti: bár a pénz nem boldogít, de nehéz úgy megtalálni a boldogságot, hogy hónapról hónapra, esetleg napról napra élünk, nyaralni már évek óta nem voltunk, és egy váratlan kiadást csak segítséggel vagyunk képesek fedezni.

Könnyű azt gondolni, hogy „ott” majd minden jobb lesz. Persze nem esünk abba a hibába, hogy azt higgyük, kolbászból van a kerítés, hiszen tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy a külföldre szakadt barátaink milyen sokat dolgoznak. A nulláról indulnak, de három nyelven beszélnek, és ennek köszönhetően egykettőre följebb léphetnek a ranglétrán. Vagy épp csak egy kicsit gagyogják a célország nyelvét, de ez pont elég arra, hogy biztosítsák a megélhetésüket, míg itthon éjt nappallá téve dolgoztak bejelentetlenül, és örülhettek, ha elmehettek szabadságra.

Valószínűleg ők is úgy gondolják, hogy szép dolog a hazaszeretet, a lokálpatriotizmus, a hagyományokhoz és a gyökerekhez való ragaszkodás, de ahhoz, hogy igazán elégedettek lehessünk az életünkkel, bizony elég pénz is kell. Nem karib-tengeri nyaralóra meg kacsalábon forgó palotára, de legalább számlákra, meleg ételre, ruhára, és néha olyan „luxuscikkekre”, mint alkalomadtán egy kávékülönlegesség vagy egy éttermi vacsora. De legyünk őszinték: a pénzen kívül szükségünk van arra is, hogy a munkaidő lejárta után pihenhessünk, föltöltődhessünk, és hogy abban a napi nyolc órában is hasznosnak, megbecsültnek, fontosnak érezhessük magunkat. Hogy esténként úgy hajthassuk álomra a fejünket, hogy a mai napért is érdemes volt fölkelni.

(Fotó: Gergely Árpád illusztrációja)

(Fotó: Gergely Árpád illusztrációja)

A fiatalok jellemzően azért mennek külföldre, mert ott mindezt biztosítva látják, míg itthon leginkább a reménytelenséggel szembesülnek. Azt remélik, hogy tőlünk nyugatabbra nem lesznek anyagi gondjaik, könnyebben tudnak érvényesülni, jobban megbecsülik a tehetségüket, számítani fog a véleményük. És mi tagadás, nagyon sokszor igazuk is van.

Egyet viszont hajlamosak vagyunk elfelejteni: a külföldi mindig is külföldi marad, dolgozzon bármilyen lelkesen, integrálódjon bármilyen szinten, és beszélje a nyelvet akármilyen hibátlanul. Ez nem is elsősorban diszkriminációt jelent, hiszen a nyugati országokban már olyan megszokott a kelet-európai bevándorlók jelenléte, hogy szélsőséges nacionalista csoportokat leszámítva senki sem foglalkozik velük. Inkább arról van szó, hogy nagyon nehéz új életet kezdeni egy egészen más mentalitással rendelkező országban. Talán ennek köszönhető, hogy sok Szegeden (vagy más magyarországi városban) élő vajdasági fiatal nem annyira a helyiekkel, mint inkább egymással barátkozik.

Fontos azt megérteni, hogy aki külföldre költözik, az ezt nem azért teszi, hogy itthon még kevesebben maradjunk. Ez egy személyes, sokféle okból meghozható, de mindig nagyon súlyos döntés. Hiszen nemcsak azzal jár, hogy holnaptól máshova fizeti az adót, más nyelven beszél, és könnyebben, jobban élhet. A költözés, főleg, ha az elhatározás örökre szól, a lehetőségek kinyílása mellett egy nagyon komoly veszteségélményt is jelent. Mehetünk mi külföldre a több pénzért, a jobb munkakörülményekért, a tisztességes megélhetésért vagy akár csak azért, mert nagyon tetszik nekünk az adott kultúra, az eddigi életünket így is, úgy is hátra kell hagyni. A családot, a barátokat, a Tisza-parti sétákat, a kedvenc sarki kávézónkat is. És ez bizony veszteség. Ezzel pedig jó tisztában lenni, és nem a tudatalattink mélyére rejteni az ezzel kapcsolatos érzéseinket, hanem szembenézni velük, meggyászolni a veszteséget, és erős érzelmi alapokra építeni a külföldi boldogságot.

Persze aki itthon marad, annak se lesz könnyebb: ő a mindennapi megélhetésért küzdhet egy szedett-vedett demokráciában, ahol még az se mindig biztos, hogy a gyereke járhat majd magyar iskolába. Eközben szinte naponta hallja, hogy „gyere te is külföldre”, és maga sem feltétlenül tudja megmagyarázni, hogy miért marad minden nehézség ellenére. A veszteségélmény itt is megjelenhet: lehet, hogy meg kell gyászolnunk azt az életet, azt a jólétet, amit elképzeltünk magunknak, mert csak így tudunk keserűség nélkül itthon maradni.

Én tíz évet éltem külföldön, de sehol nem voltam annyira otthon, mint Zentán. Magyarországon nem találtam közösséget, és Skóciában is hiányzott valami, ami szavakkal nem írható le. Végül szerencsém volt, hazajöhettem. Mások külföldön maradtak, megint mások el sem mentek, és vannak, akik majd csak ezután indulnak útnak. De én abban hiszek, hogy nincs jó meg rossz választás. Csak választás van, és az azzal járó felelősséget nekünk magunknak kell vállalnunk.