Simona Berga festőnőt a véletlen sodorta látókörömbe.
Egy kedves ismerősömtől tudtam meg, hogy Simona beszél magyarul, két évet, 1983-tól 1985-ig élt Budapesten, két gyermeket nevelt fel, az ő kifejezésével élve félig magyarnak, a másik felük anyai, Rigából ment férjhez ugyanis Magyarországra. Aztán Kanadába költözött, a torontói magyar közösség kulisszái között futott össze közös ismerősünkkel, az újvidéki születésú Öreg Tamással. Tőle hallott Vajdaságról, aki társalgásuk közepette elkalauzolta őt a székvárosba, remek dolgokat mondott a Telepről, vázlatosan Palicsfürdőről, képet festett Szabadka szecessziós épületeiről, a legkülönbözőbb falvak kapuit nyitotta meg előtte, hogy tanúja legyen annak a kötésnek, mely barátját alkalmanként saját hazájába kíséri el. A bizalmat, mellyel megajándékozták, Simona elraktározta magában.
Jelenleg Franciaországban él, Cannes tőszomszédságában.
Simona Berga, amikor felhívtam és faggatni kezdtem, fesztelenül válaszolgatott, pedig most találkoztunk először, méghozzá a világhálón. Mily különös találka, virtuális mágia! Mindketten kellemesen éreztük magunkat, annak ellenére, hogy hirtelen, ismeretlenül csöppentem bele az életébe. Tehát könnyen bírtam szóra, lelkesen, őszinte elragadtatással beszélt Budapestről, ami után a lelke időnként sóvárog. A beszélgetés hevében kicsit nehézkesen, de mily meglepő, választékosan fejezte ki magát magyarul, egyes szavakat angollal helyettesített. Ha van ideje és pénze, mondja, gyakran látogat el Budapestre.
– Ott, Magyarországon is azt szerettem volna leszűrni, ami az országnak és a városainak a jellegzetessége, a sokrétűséget. Igyekeztem az emberek közelébe férkőzni, azért, mert szeretek ismerkedni. Úgy tűnik, az én erős, energikus egyéniségem olyan mágneses erőteret hozott létre, hogy az emberek csupa kedvességet sugároztak, de nekem is „sokszoros a sugárzásom”, kíváncsiságot, elragadtatást, tiszteletet közvetítettem feléjük. Bátran állíthatom, a magyar nyelv is érdekelt, ami számomra idegen, és oly szokatlan volt akkor, pedig már öt nyelven kommunikáltam.
Képzőművészként emlékezete képekre nyílik, mint amilyen érdekesmód a kiskocsmák világa, ahol szíverősítők illata terjeng, a szilváé például, és sokféle ember tanyázik ott, cserzett bőrű, víg kedélyű, a társalgásra mindig hajlamos emberek.
– Most töltöttem a 65. életévemet, a kíváncsiság ma sem alszik ki bennem, úgy érzem, a világ gyakran új csodákkal lep meg. Franciaországot imádom, imádok itt élni, immáron ötödik éve, a Picasso múzeum öt puskalövésre van tőlem, nagyon jó a közérzetem, elégedett vagyok: megbízásokat kapok, képeket vesznek tőlem, időnként kiállításokat rendezek.
Ha magamról szeretnék mesélni, akkor voltaképpen másokról kell beszélnem, mert az emberi kapcsolatok tesznek hozzá ahhoz az ősanyaghoz, ahhoz az örökséghez vagy hozományhoz, ami minden emberben mélyen belerajzolódott. 9 workshopot szerveztem már, hét művészbarátom bevonásával. Mi egy jó csapat, „erős falka” vagyunk, de mindig áthat bennünket egyfajta melegség. Ez az utazás a közeledés, a megértés lehetőségeit készíti elő. Mi magunk és a közönség is érzi, milyen hasznos ez a műhelymunka, a kultúrák összekapcsolódása. Ilyenkor sanszot kap az a művész is, aki szerény körülmények között dolgozik.
Hogy saját magára milyen „festői” ruhát szabna, kézségesen és részletekbe menően válaszol.
– Kész művészként érkeztem Kanadából Párizsba, alapos ismeretek, tapasztalatok birtokában. Kanadában nagyon kemény és nehéz munkát végeztem. Nagy felületekre, nedves vakolatra festettem, freskókat. Minden egyes réteg egy újabb valóságot képviselt. Abban az időben nagy divatja volt a falfestménynek, hihetetlen helyeken szemlélhették meg az emberek, bankok meg kórházak hatalmas tábláin. Nagy hatással voltak rám a francia impresszionisták, valamiért kellettek nekem, valami hajtott feléjük, mély benyomást tettek rám. Jelentős hatást gyakorolt rám Hans Hartung, a lírai absztrakció egyik vezető alakja. Barátjának, az író Roger Bordier-nak úgy magyarázta munkamódszerét, hogy „minden tervnek hosszasabban érlelődnie kell, de a végső eredménynek olyannak kell lennie, hogy az ne veszítsen frissességéből, spontaneitásából”. Érintkezést tudtam találni munkamódszerével. Tehát szép fokozatosan kezdett „testet ölteni” a saját hangom. Megéreztem a szabadság ízét, dinamikus hangulatok, izgalmas figurák közelébe kerültem. Legvégül valami tudatos elgondolás volt érezhető a képeimen, egy átgondolt kompozíció. Festés előtt mindent elkészítek magamnak, a munkaeszközöket – seprűvel is festettem, partvissal, gereblyével, a festészetben szokatlan eszközökkel –, monstruózus vásznak elé cipelem az állványom, és nem félek belekezdeni egy ekkora, fizikailag is nehéz munkába, határozott ecsetvonásokkal dolgozom. Vad energia viharzik át rajtam, erősnek érzem magam, már ez a kezdeti állapot számomra paradicsomi. Alkotás közben eksztatikus állapotba kerülök, de egy pillanatban ránézek a jobb kezemre és magamban figyelmeztetem: „Te, figyelj, ha nem fogod azt csinálni, amit a lelkem, a szívem, az érzéseim diktálnak, itt a reszelő és megcsonkitalak!” Sokan dicsérik, milyen gyönyörűek a képeim, jó, ha a tízből eggyel elégedett vagyok. Kíméletlen vagyok magammal. Nagyon sokat dolgozok, tulajdonképpen mindig, pihenés közben is a munkámon gondolkodom. Magamban festek. A magam teremtette világ figuratív, belefeledkezem az absztrakt festészetbe, a színek táncába – mondja.
Simona helyzete sajátos, hiszen kimondottan egyetlen csoporthoz, sem iskolához nem tartozik. Ennek ellenére mindig is fe-fellobban benne a festés igénye. Az élet az elmúlt 20 év alatt új járdákat épített neki. Öt éve egy hatalmas szalonban dolgozik, itt tölti legszívesebben szabad idejét, a számítógép kameráján át látom, ahogyan az ablakokon tódul be a fény, vakít. Kalandjait meséli a tengerrel, a széllel. A tengerhez különös szerelem fűzi, a végtelen élményével kacérkodik. Ezek a hullámok a lassan megnyugvó erő történetei.
– Amióta a tenger mellett élek, a festményeimen megjelent a víz, és képzeld, olyan végtelen! A skandináv életérzésből fakad a szürke, a világossárgás barna. Képeimet a fekete szín tartja össze. A kolorista festő friss, de egyúttal meleg színvilága az enyém.
Arra is kíváncsi vagyok, mit jelent számára a pénz. A boldogság forrását, esetleg a munka jutalmát?
– Fizetőeszköz, amely viszonylagos függetlenséget biztosít. Lehetőséget arra, hogy csak olyat fessek, amire nekem van szükségem, nem pedig egy gyenge és szeszélyes művészkörnek vagy sznob közönségnek.
Keresni kezdte az embert, és megtalálta az arcképfestésben, ami több is, kevesebb is annál. Az alkotás örömét érzi néha egy-egy szkicc, egy-egy arckép megörökítésekor, hiszen mindegyik arc egy felfedezés és egy külön történet.
– Arcképet sosem festek emlékezetből. Utcán szoktam portrékat megrajzolni, 12 km-re van tőlünk a Cannes-i Filmfesztivál színhelye, ez kiváló alkalom a portrékészítésre, mert a modellt egyébként meg kell fizetni, nem? A társam zenész, ő muzsikál, és körülvesznek bennünket a járókelők, jó hangulat alakul ki. Vannak olyan modellek, akik szeretnék, ha szépnek rajzolnám meg őket, vagy legalább olyannak, amilyenek a valóságban. Én azt szeretem, ha azt a valakit látom magamban. Ilyenkor bizonyos pillanatokat ragadok meg, olvasni akarok az arcokból, „szomorú szemek, a szomorúság, mint az illékony füst” éneklem, miközben a lelkét szeretném megmutatni, remegő lelkeket. Vagy egyszerűen csak a mosolyát – avat be a műhelytitkokba a festőnő.
Simona természeténél fogva bátor, tehát lenyűgözi a bátorság.
– Nemsokára Toulouse-ban szeretnék kiállítani, ahová egy másfajta anyaggal készülök. Természetesen van bennem egy állandóság, de folyton változok: kevesebb, „aszkétikusabb” színek használatával szeretnék ezen a tárlaton megjelenni. Csitítom magamban a vadságot, a nyugtalanságot, az indulataimat. Vágtató lovas vagyok, kitépi tüdőmet a vágta...
