A nagy festőt most szerettem meg igazán, pedig hű kísérője volt egész életemnek. Először nem is vettem észre. Később meg már érkeztével nagyon zavart. Jött, pedig nem vártam. Itt volt, én meg küldtem volna: menjen. Amikor távozott, örültem.
Igyekezett kedvembe járni. Sohasem érkezett üres kézzel. Életem legnagyobb ajándékait hozta.
Ismertem, mégis mindig meglepett. Elviselhetetlennek tűnő nyugtalan természete, fel-feltörő szélsőségei mára izgalmas, szép meglepetések.
Festőm csak kedvenc színeimmel dolgozik. Festőm nem ismeri a pihenést. Festőm állandóan alkot. Folyamatosan változóak képei.
Gondomat viseli. Nyugalmam óvja. Naponta átrendezi a virágoskertem. Asztalomra a legédesebb gyümölcsöket teszi. Lábam elé szórja aranyait.
Festőm hű, festőm a legönzetlenebb adakozó.
Igaz, évtizedekre volt szükség, hogy megszeressem. De most már nem tudok nélküle élni. Ki is ő, melyik is ő? Ismeritek! Az az ősz…
Móric
Macska mindig volt a házunknál. A keret szolgált nekik otthonul. A lakótérbe kisfiam csempészte be olykor-olykor, de ágyba soha.
A saját idejében mindegyik cicáért rajongtunk, de a csalafinta, Móric nevű iránt határtalan szeretetet éreztünk. Egy alkalommal volt tanítványom látogatott meg, aki akkor épp a Magyar Tanszék egyetemistája volt akkor. Távozásakor mindannyian kikísértük, Móric is, aki nem tudott a kapuban ellenállni az utca vonzásának, és kirohant a végtelennek tűnő szabadság világába. Mi nem vettük azonnal észre, hogy már a sarkon van Móric. Vendégünk igen, és így kiáltott fel:
– Megszökött Zsigmond!
Olvadó kártyavár
Az őszinte, nyílt embereket szeretem. Szerencsére még mindig vannak. De mintha rohamosan közelegne az idő, amikor már Diogenészként kell keresni őket, s ha rájuk is lelek, figyelmesen ellenőriznem önmagamat, mert itt hajlamos vagyok a tévedésekre. Először lelkesedem, milyen nagyszerű ember (értem alatta természetesen a nőt is), aztán leggyakrabban előbb vagy később mély kiábrándultsággal csalódok önmagamban. Igen, ismét sikeresek voltak a becsapás legkülönbözőbb műfajait gyakorlók: a naivnak tűnő csalafinta ámítóktól a legalattomosabb átverésben jeleskedőkig.
A nyers emberek sem tartoznak a kedvencek közé. De ha melléjük állítom a mézesmázosokat, akkor inkább a pallérozatlanok.
Általában férfiak esetében könnyebben lepleződnek le a notórikus hazudozók. Nőknél sokkal bonyolultabb a helyzet, ahogy különben minden helyzet bonyolultabb nálunk.
Férfiak, akik nagy dumával a szemembe hazudnak, kezdetben még meg is nevettetnek. Ilyenkor boldogok ők, mert hiszik, hogy a hazudozásuk felülmúlhatatlan; de az vagyok én is, szóval boldog, mert átláttam a szitán, s várom, merre kanyarodik most a münchauseni történet.
Magától értetődő, hogy a nő másképpen hazudik a nőnek, másképp a férfinak, ahol a cicás ámítással egész az oltárig el lehet jutni. Bizonyítja ezt épp ez okból kifolyólag sok tönkrement házasság. Körmönfontabbak életük végéig űzhetik a hazudozást, azzal, hogy annak nehezebb súlycsoportjaiba is belevetik magukat, és célba érnek, meg ott maradnak, hacsak túl nem szárnyalják önmagukat. Ilyenkor a győztest már startban kihirdethetik. Szegény hiszékeny férfiak – teszem hozzá, de bennem van egy pici adagja annak, hogy megérdemlik.
Amikor nő nőnek hazudik, jóval összetettebb a mechanizmus. Mi nők odafigyelünk, ha kell, ha nem, és a könnyű kategória, a néhanapján mellébeszélők itt szoktak gyorsan megbukni. Leggyakrabban saját memóriacsapdájukba esnek. Elfelejtették, mit hazudtak előzőleg, s nem képesek elismételni koholt meséjüket. Amennyiben epikusabb a történetük, a hosszúra nyúlt hazugságuk alapjaiban rengeni kezd, mert lódításuk emlékezettéglái ripityára törnek.
Ha méz-mázzal állok szemben, meggyűlik a bajom. A torta hibátlan mázbevonatát sem könnyű elkészíteni. Hiszem, hogy a mézesmázos nők élete sem egyszerű, mert nem ezzel a pakolással születnek. A lelki rugókat mellőzöm, mert itt nem vagyok szakértő, csak elszenvedője a profi szintre emelt bájolgósok hazudozásának.
Amennyiben a megszokott miliőben és az általuk kialakított, jól ismert forgatókönyvük szerint alakulnak a dolgok, az évek, évtizedek által rájuk rakodott mézesmázos rétegek oly tökéletesen fedik rossz szándékukat, hogy már ők is mély meggyőződéssel hisznek saját jóságukban, nagylelkűségükben, önfeláldozásukban.
Ha pedig váratlan események sodrásába kerülnek, s talajvesztetté válnak, ármányos hazugságaik komoly veszéllyel fenyegetnek, mert a mézesmázosságuk úgy levedlik róluk, mint kígyóról a bőre.
Akkor gondolkodás nélkül kereket kell oldani.
Diófáktól a csillagokig
Diófa nélkül nem teljes a családi ház – tartja az íratlan törvény errefelé. Mi háromon alul nem adtuk. Az udvarunkban lévő öreg óriás csodákra képes. Nyáron akkora a lombkoronája, hogy alatta 4-5 fokkal hűvösebb van kánikulában, mint az árnyékán kívül. Nemcsak mi, hanem a madarak hada is kedveli. A hangoskodó verebeken kívül a vadgalambok találtak otthonukra, látogatták a gyógyító harkályok, sőt lencsevégre kaptam már vércsét is, amint épp farkasszemet nézett velem. Ősszel hihetetlen mennyiségű levéllel kell megküzdenem. Termése éretten használhatatlan, mert amennyire apróak a diószemek, annyira vastag és feltörhetetlen a csonthéjuk. Ezért csak zöld állapotában értékes igazán. Jótékony hatású diólikőr készül belőle, amit hagyományosan karácsonykor próbálunk meg először.
Az utcai két diófa árnyéka nyáron felbecsülhetetlen értékű volt eddig, de az idei, szokatlan felhőszakadásokkal, kíméletlen viharokkal járó időjárás rettegésben tartott minket meg másokat is, ha a háza közelében terebélyes fa nő. Amikor megszületett a döntés, hogy a fáink ágai komoly metszésen esnek át, szomorkodtam, de nagyon. Nem a termést sajnáltam, hisz azt már évek óta nem is láttam, mert őszi hajnalokon koránkelők zseblámpával járták a diófás utcákat, és összeszedték a termést.
A fák hatalmas ágainak levágása körülményes, nehéz munka, amely veszéllyel jár. A kivitelezőn kívül a háztető, esőcsatorna, ablakok, szomszédok háza, a villany- és telefonkábelek szövevénye épen kell hogy megússza az ágtalanítást. Amióta Szerbiából mindenki igyekszik egy gazdagabb országba jutni, itt nehéz mestert, különböző ház körüli munkákat vállaló megbízható, rátermett embert találni. Nekünk különben van egy ezermesterünk, de ő épp foggondokkal küzd hónapok óta.
Hosszas keresés-kutatás után három, favágással foglakozó embert is találtam. Egyik ígérte, többé nem lesz gondom a diófákkal. Miután látta csodálkozásom, azonnal folytatta:
– Kivágom őket, és maga csak 100 eurót fizet. Hogy ne legyen gondja törzsekkel, a nagy ágakkal, azokat elviszem.
Megköszöntem a nagylelkűségét, s mondtam, még gondolkodom. A második pontosan meghatározta, hogy a legalacsonyabb ágakat vágja le, mert csak addig tud felmászni. A lefűrészelt ágak neki nem kellenek. Azzal találjam föl magam. Itt már a sarkamra álltam, és közöltem rögvest: ez nem felel meg.
Aztán ajánlottak még valakit, aki komoly favágó hírében áll. Biztató jelnek tartottam, hogy a számomra ismeretlen ember a megbeszélés szerint, percre pontosan érkezett. Sebtében szemügyre vette a fákat, hallgatva is meg nem is, amit én mondok. Aztán kiderült, hogy megjegyzett mindent. A levágott ágakat, ilyen-olyan hulladékot elszállítja. Az árat is szolidnak találtam, de gyorsan kételkedni kezdtem mindenben, mert kérdésemre, meddig tud felmászni a fára, nem várt, hatalmas sértődésadaggal fűszerezett feleletet kaptam:
– Én nem mászok fára!
– Nem? Akkor mégis hogy gondolja levágni azokat a legmagasabban növő ágakat? – tudakozódtam kétkedve.
– Az már az én dolgom. Igaz?
Valamit hümmögtem, magamban igazat is adtam, hisz valóban az ő dolga, de a kivitelezés lehetőségében egy szemernyit sem hittem. Ezek a fák nem réten nőnek, az ágak sem karnyújtásnyira.
A megbeszélt napon meg utána sem jött. Telefonon elérhetetlen volt. Negyednap délután csengettek. Ő állt a kapuban és még egy férfi, autóval, utánfutóval. A járműveken sohasem látott szerszámok. Mint például mesébe illő égig érő létra, mely hol egy-, hol kétlábú volt. A fűrészek alakja, nagysága, hossza is változtatható. A többi szerszámról meg elképzelésem sem volt, hogy mi lehet. A fát vágó ember olyan fürge volt, hogy még a mozgását is nehezen követhettem. A létrán és a létrával szinte cirkuszi mutatványosként mozgott. Zúgott fülsiketítően a fűrész, az ágak recsegtek-ropogtak, én pedig megállás nélkül fohászkodtam, hogy minden és mindenki ép maradjon. Amikor rettegésemnek adtam hangot, nyersen lehurrogott. Magabiztossága, vakmerősége párját ritkító, az iskola iránti megvetése is. Gondoltam, ez fokozta ellenszenvét irántam, hisz a tanárnak sem járhat több, mint az iskolának.
A munka gyors tempóban haladt. Néha dörmögött magának valamit. A lehullott ágakat azonnal a pótkocsira tették, és már el is vitte a másik ember, aki egy szót sem szólt, csak szelíden mosolygott. Persze nekem időnként mondanom kellett hol ezt, hol azt. Aminek a vége mindig az lett, hogy a fát vágó ember még haragosabb lett.
Közben előkerült egy furcsa vágóeszköz.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Hát macseta! Még nem látott ilyet?
Magyarázkodásba kezdtem: Nagybecskereken nem láttam, és a valóságban máshol sem. Csupán filmen, de azokat a filmeket nem szeretem, ahol épp macsetával a kezükben hadonásznak az emberek. Kár volt az utóbbi dolgokat mondanom, mert kezében olyan forgásba kezdett, úgy suhogott a macseta, mintha esőerdő közepén lettünk volna.
Az utánfutóra felkerültek az utolsó ágak is. Én meg fogtam a kerti söprűt, hogy a járdára, szomszédhoz és az úttestre hullott forgácsot az egyéb hulladékkal együtt összesöpörjem. A szándék megvolt, a megvalósítás elmaradt. Kivette kezemből a söprűt, egy hangos nemmel kísérve. Nyugtáztam magamban, mégis előzékeny.
– A feltakarítás is benne van az árban – mondta kioktató hangnemben.
No, nem előzékenységről van szó, hanem többről, a becsületről. És míg én próbáltam magamban helyére tenni a dolgokat, ő elővett egy újabb sosem látott kis kézi gépet. Amiről csakhamar kiderült, hogy nem porszívó, hanem fújó. Újabb zenebona vette kezdetét. Majd pillanatok alatt porfelhő keletkezett, a hulladék meg az irányított levegő erejének engedve egy hatalmas kupacba állt össze. Azt is elnyelte az utánfutó.
– Most már elégedett végre? – kérdezte az ember. Kihívó hangsúllyal feltett kérdésére kérdéssel feleltem: Áprilisban született?
– Miért, akkor születnek a bolondok? – kérdezett vissza.
– Ó, dehogy, dehogy! – fogtam szelídebbre. – Például József Attila is áprilisban született – kíséreltem meg békésebb vizekre evezni, majd gyorsan folytattam: augusztusban született?
Élesebb lett a hangja:
– Maga hisz a horoszkópban?
– Mit képzel? Hogy hinnék? – s közben magamban próbáltam megfejteni, hogy milyen csillag alatt születhetett ez a kizárólagos, ügyesnek ügyes, gyorsnak gyors, de kimondottan kellemetlen modorú ember.
Aztán váratlanul megmondta. Mire én meglepetésemben féktelen hahotába kezdtem.
– Mi van? Nem hisz nekem? – sértődött meg ismét.
Válaszolni képtelen voltam, mert már fulladoztam a nevetéstől. A személyi igazolványát is úgy rántotta elő, akár a macsetáját.
– Látja?!! – kérdezte felháborodva.
Persze, hogy láttam. Láttam többet is, mint a dátumot, mely azonos az én születésnapommal.
A ritka állatokat tenyésztő, növényeket kedvelő, több hangszeren játszó, nálunk fát vágó férfi az adott pillanatban egy különleges görbe tükröm.
