Beethoven egyetlen hegedűversenye csúcsmű, amelyhez kellő tisztelettel közelít minden előadó. Ám ez nem mindig volt így. Az 1806-ban készült kompozíciót még ugyanabban az évben Bécsben bemutatták, és teljes értetlenség fogadta mind a közönség mind pedig a kritikusok részéről. A korabeli szakértők szerint a hegedűverseny egyhangú, az összefüggés szaggatott, és nem egy helyen a közönséges gondolatok fárasztóan hatnak. Ha Beethoven tovább halad ezen az úton – véli a műítész –, akkor ő is, a közönség is rosszul fog járni.
A sikertelenséghez nagy mértékben hozzájárulhatott a mű szólistája, Franz Clement, aki a versenymű első és második tétele között egy saját maga gyártotta szerzeményt a hegedűt fordítva tartva (?) adott elő, a közönség nagy-nagy tetszése mellett. De arról is szól a fáma, hogy Beethoven az utolsó pillanatban fejezte be a partitúrát, s így a szólista lapról volt kénytelen azt előadni, vagyis mindenféle próba nélkül. Nincs kizárva. De az is valószínű, hogy egy olyan hegedűstől, aki a fentihez hasonló bohócmutatványra kapható, nem várható el, hogy egy ilyen hatalmas alkotás értékeit azonnal felismerje és kellőképpen tolmácsolni tudja.
A hegedűverseny első hiteles megszólaltatója a magyarországi születésű, akkor tizenkét éves (!) Joseph Joachim volt, aki a londoni filharmonikusok kíséretével 1844-ben játszotta a művet. A zenekart Felix Mendelssohn-Bartholdi vezényelte.
Beethoven 61. sorszámot viselő szerzeménye a szólista szemszögéből nézve nem kimondottan hálás mű, mert ahogy azt Szabolcsi Bence találóan megállapítja: a szimfonikus hangszövet itt nem vitázó felekre, hanem háttérre és előtérre oszlik, a szólista pedig alig több mint az együttesből ki-kilépő, s oda időnként visszaolvadó “első az egyenlők között”, maga a koncert tehát nem annyira “mérkőzés”, mint inkább szövetkezés egy költemény váltakozó előadására.” (Szabolcsi: Beethoven, 250. old., Gondolat, 1960, Budapest)
Egy ilyen kapitális alkotás megszólaltatására hogyanis gondolhatnának egy olyan városban, amelynek nincsen állandó szimfonikus zenekara? Szabadkán mégis ez történt: főtisztelendő Paskó Csaba az iskolazenekarral az elmúlt szerdán erre a nagy feladatra vállalkozott. Zsiga Pált, a zeneiskola tanárát kísérték, aki újra bebizonyította, hogy remek hegedűs. Beethovennek klasszikusnak mondott versenyművét a megszokottnál kissé romantikusabban, de a jó ízlés határain belül maradva tolmácsolta. Tehát nem szárazan, hűvösen, nem is túl édeskésen, hanem melegen és csillogóan. Hegedűjének hangja magasan szárnyalt a nem túl népes zenekar fölött. Az első tételhez többek között a fentebb említett Joachim is komponált kadenciát, Zsiga ezt játszotta, mégpedig pazarul. Paskó Csaba határozott mozdulatai ellenére történtek apróbb félrecsúszások a zenekarban, de azokat csak a mű alaposabb ismerői vehették észre.
Mindent összevetve ritka szép élményben részesült a nagy számú közönség. A ferencesek temploma zsúfolásig megtelt, a későn érkezőknek már nem is jutott ülőhely. Szerencsés választás volt ez a helyszín, mert ennek a templomnak az akusztikája jelentősen jobb, mint a Szent Teréz katedrálisé.
A hosszan zúgó tapsot meg a virágcsokrokat Zsiga a kadencia megismétlésével köszönte meg.
Zsiga Pál a szabadkai zeneiskolának volt a növendéke, s azoknak egyike, akikre méltán lehet büszke a napokban 150. születésnapját ünneplő intézmény.
