Van ez a nagyon fontos kérdés, hogy mit akar egy regényíró. Amihez hozzáolvasható a másik, szerény módosítással feltett kérdés: mit akarhat egy író? Az első kérdést és a választ Ottlik Géza tette fel és válaszolta meg, a szerény módosítást és választ Mándy Iván.
*
Öt év után megjavították az állólámpám. Egy réges-régi darabról van szó, amikor a régiségboltban megvettem, már akkor is zárlatos volt, de ha sikerült a zsinórját jól beállítani, akkor végezte a feladatát, én meg olvastam a fényében. Öt évvel ezelőtt végleg felmondott. Szeretem azt gondolni, a lámpa miatt nem üldögélek (és olvasok) a fotelban. Mindenféle kifogás megfelelő. De azért mindig kerestem a módját és a lehetőségét annak, hogy megjavíttassam. Halogatva, de nem feledve. Nekibuzdulva, de nem indulatosan. Közben csorogjanak, pörögjenek a napok, hónapok, évek. Szép a gondolat, hogy amennyiben jó lenne a lámpám, ott ülnék és olvasnék a fotelban. Nem az én hibám, hogy nem így van. Hanem a lámpa hibája.
Nem bánom, ha bárki úgy vélekedik, azt a következtetést vonja le, hogy ezek szerint (legalább) öt éve nem olvastam. Még ez is lehetséges volna, amit írok, ahogyan leírom, nem zárja ki. Nem bánom, sőt tetszik a gondolat.
*
Nincs villanyszerelő. Legalábbis nincs olyan villanyszerelő, aki hajlandó volna időt áldozni egy régi állólámpa megjavítására. Ha nem komplett házfelújítás vezetékcserével, akkor már le is rakta a telefont. Vagy elment Németországba még a múlt héten. Így él mindenki: sem villanyt nem szereltet, sem csöpögő vízcsapot nem javíttat. Cserepet a tetőn maga igazgat, kúpcserepet leragaszt, kerítést befest, csatornát inogva bár, de kitisztít a megrohadt avartól. Önellátóak lettünk, mint voltunk régen, gyerekkoromban. Akkoriban nem a mesterek hiánya volt az ok, hanem egyszerűen szégyen lett volna mestert hívatni. Piktor meszeljen? Megvetés tárgya volt az az asszony, aki nem tudott egyenesen hengerelni, és piktort hívott, hogy felvigye a gumihengerek közül kiválasztott mintát a falra. Hetekig pusmogtak róla. Paradicsomot nem befőzni? Uborkát nem eltenni? Szilvalekvárt vásárolni? Hosszú kávézások témája lehetett az, aki ilyesmire vetemedett. Vagy nem segített az urának megigazítani a tetőt, betapasztani a fal alját, lebetonozni a kiskapuig a járdát.
Volt közbeeső húsz év, amikor megváltozott az élet, az átmenet évei voltak azok. Sorra szűntek meg a gyárak, a remek szakemberek munka nélkül maradtak. A November 29., a Sever, a Zorka, a Remont és a többi gyár, ahogyan befogadta reggelente a munkásokat évtizedeken keresztül, úgy okádta ki magából a munkanélkülivé vált szakembereket hetek alatt. Akkoriban a legjobbak javították a frizsidereket, mosógépeket, sporhetokat (sparhelt), fűnyírókat és régi állólámpákat. Tisztították a bojlerokat, meszeltek, vakoltak, kerítéseket festettek. Csodálatos idők voltak. Szomorúak is, mert enyészetté váltak a munkában eltöltött évek, a béka segge alatt volt az önbecsülés, mégis csodálatos idők voltak – feléledt a kisvállalkozás, noha feketén zajlott, de ragyogón. A pénz persze kevés volt. A közben felnövő gyerekeknek nem lehetett annyit nyújtani, amennyit elvártak volna, amennyire szükségük lett volna. Tehát a helyzet nem lehetett tartós. A változások beálltát nem azon lehetett észrevenni, hogy nem lehet mesterre akadni, hanem azon, hogy egyre kevesebb lett az itthon gyártott régi autó, és egyre több a külföldről behozott – szintén régi.
Ismerős a történet, lassan kezdődött, aztán felgyorsult, most meg az van, ami nincs: villanyszerelő sincs.
*
Egészen elképedtem, amikor egyszer csak lett. Nem is akármilyen, hanem szigorú, következetes és segítőkész. Mint kiderült, korán elhunyt édesapja vállalkozását vették át testvérével. Nem győzöm áldani a szerencsém, hogy ráakadtam. Álldogált a fürdőszobában, és méregette szemével a falat, majd kijelentette, hogy arra a falra nem tud konnektort szerelni, mert túl közel van a víz. Egyik víz, másik víz, centi ennyi, távolság annyi, nem volna szabályos.
Nem volna szabályos.
Ámultan bámultam a huszonéves, kék munkaruhás mestert. Biztosan azt gondolta, megbuggyantam. Vagy nem értem. Még egyszer elmagyarázta. Biztosítottam, hogy elsőre is értettem. Akkor győzködni kezdett, de engedve – ha mindenáron ragaszkodom ahhoz, hogy ott legyen a konnektor, akkor talán egészen le, ahol a víz nem éri el, de ott meg nem lesz eléggé magasan a földtől, mégsem szabályos.
Átszerelné nekem a világítást? Szeretném, hogy ne a falon legyen, hanem a mennyezeten. Nézett rám: akkor nem kell a konnektor? De erősködtem, hogy beszéljünk a világításról. Kijelentette, hogy nem gond, javasolta, hol vegyek és milyen világítótestet, LED-ek vannak benne, mondta, látszólag semmilyen, de amikor felkapcsoljuk, ezernyi csillagocska ragyog fel.
Álltam az ajtófélfa helyének dőlve, és éreztem, hogy most jött el a pillanat, most kell rákérdeznem az állólámpára, a réges-régi, öt éve nem működő lámpámra, amely ott porosodik a fotel mögött, zárlatosan, magányosan.
Rákérdeztem. Természetesen, mondta, majd megnézi. De a konnektor… kezdte volna újra, miközben én fütyültem, daloltam, földig hajoltam a mester előtt, kalapom emeltem, trilláztam és rikkantottam, csoda történt, egy művészre leltem, akinek fontosak a csillagok, egy villanyszerelőre, aki a villanyszerelésben belső örömet lel, aki tudja, hogy egy régi állólámpának lelke van, aki úgy akar villanyt szerelni, ahogyan az író írni, mint Mándy jelezte régen, ez része a belső realitásnak – a konnektor, köszörülte meg a torkát a kék ruhás villanyszerelő, én meg, már útban a kapu felé, vidáman visszakiabáltam, természetesen oda tegye, ahol szabályos! A másik falra.
*
Mit akarhat egy író?
Mit, mit, mit?
Mit akarhat egy író? Ezt a kérdést tette fel Mándy Iván. Válaszát olvassa el mindenki, legyen kötelező olvasmány. Én csak kiragadok belőle egy részletet: „Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült.
Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa. Ez többet ért minden megfigyelésnél. Megsejtettem valamit abból, amit belső realitásnak neveznek.
Így voltam az utcával is. Le akartam írni a kis szálloda utcáját, ahol akkoriban laktam. Pontosan, részletesen. Tehát, úgy gondoltam, hűségesen. Kinéztem az ablakon, alaposan szemügyre vettem a házakat. Mire az ablaktól visszamentem az asztalig, minden kihullott belőlem. Mintha sose láttam volna utcát. Aztán egyszer megálltam egy öreg bolt előtt, és akkor megéreztem az utcát.
Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés.
Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott.”
*
Egy beszélgetés a villanyszerelővel, aki megjavítja a lámpát, eszembe hozta Mándyt és a kérdését. Nem is így volt.
*
Évek óta küzdök azzal, hogy lehetetlen próza prózát írnom. Képtelenek vagyok megtalálni azt az érzést, hangot, kapaszkodót, amely a valóságból átsegít a regénybe. Meggyőződésemmé vált, hogy vannak ilyen korszakok, amikor a valóság olyan durva, hangos, erőszakos, hogy ellehetetleníti a regényvalóságot, amikor csakis a valóságot lehetne és kellene írni, a körülöttünk lévő dolgokat. Amikor valamit gondolunk, ahhoz mindig találunk műveket. Mint én (egyebek mellett) Heltai Jenő Négy fal között című kötetét. Amely azonban nem könnyített semmit, hanem bonyolította a bennem mélyülő hiányt, mert a mostani idők nemcsak durvák, erőszakosak, hanem megfoghatatlanok is. Nincsenek mellé rendelhető szavak. Mert nem egyértelmű, hogy mi a gonoszság és a bűn, mi a jóság, és mi a morális tartópillére. Nem egyértelmű, mert azzal, hogy átírják a szavak jelentését, vagy tetszőlegesen alkalmazzák, mindent felborítanak, még azt is, amiről egyértelmű tudással rendelkeztünk. A szélsőségesség mindig rombol és pusztít. Az pedig, amikor nem egyértelmű, hogy mi a szélsőségesség, mindent felülírhatóvá tesz. A hitet, az emberségességet, a józan észt is. Ott pedig, ahol ez megtörténik, ugyan mit lehetne írni? Miképpen lehetne regényvalóságot teremteni olyan szavakból, amelyek jelentése tetszőlegesen alakítható? Előkerestem tehát Ottlik Gézát, utolsó kapaszkodóm, nem múló segítségem. „A regényíró az értelmezésekben, magyarázatokban, nézetekben, gondolati tartalmakban nem bízik és nem bízza rájuk magát. Nem a butaságoktól és a bődületes tévedésektől óvakodik – ezeket talán még szívesen is látja –, hanem az okos és helytálló, neki is tetsző véleményekre ügyel, nehogy készpénznek vegye őket. Noha a regényből sokszor ki lehet olvasni ilyen – egyféle vagy többféle, független vagy akár egymásnak ellentmondó – jelentéseket, ezek csak hasonló rangú összetevő alkatrészek benne a többi építőelemével: kövek, malter, esetleg állványzat. Ugyanúgy, ahogy a regény magát a nyelvet sem – hogy úgy mondjam – tisztességes módon használja, nem közvetlen közlésre, hanem építőanyagként, ábrázolásra, a maga kézzelfogható valóságában, szőröstül-bőröstül – elvont jelentésénél és mondattani szabályainál teljesebb és érzékenyebb realitásában –, kijátszva a nyelv szemantikai pontatlanságát és a szintaxisában inherens világkép – valóságértelmezés – tarthatatlan elnagyoltságát, sőt hamisságát.”
*
Mit akar az író? Mit, mit? Vajon mit akarhat? Biztonságot, a szavak jelentette biztonságot.
*
Utca, bútorok, állólámpa. Egy villanyszerelő, egy napsütötte délelőtt, ami hirtelen visszahozza az érzést, az emléket: fotelban olvasni az olvasólámpa fényénél. Otthonosság, nem belső realitás, hanem belső nyugalom. Idáig kellene valahogy visszatalálni. Néha úgy tűnik, lehetetlen.
