Szombat volt akkor is, hideg októberi kora reggel. Ágyúk néztek lövésre készen az aradi vár bástyáiról a mezőre, hogy semmiféle tiltakozás meg ne zavarhassa a kivégzést. Főtiszteket akasztottak: azon a napon kilencet, meg négyükkel kegyelemből golyó végzett. Gaz ítélet, kegyetlenségében is kicsinyes bosszú, méltósággal viselt méltatlan halál, mely dicsőítőbb öltözékben korábban naponta ott sétált közöttük a harctereken.
Féltucatnyi nemzetet képviseltek, nyelvük és vallásuk is eltért, nem is mindegyikük ápolt jó viszonyt a másikkal, igazán közös csak az volt bennük, hogy azonos döntést hoztak: a magyar nép szabadságharcának az oldalára állnak, s kitartanak mindvégig. Így lett egyazon a sorsuk: együtt haltak vértanúhalált.
Nem igazán találta még föl az ember – százhatvankilenc esztendővel a gyászos október 6. után sem –, hogy miként kellene emlékeznie arra a veszteségre, amely mégis példát mutató és erőt adó tragikus esemény egy egész nemzet számára. Mert a császári és a haynaui elrettentési szándék ellenére már a kivégzés napján emberek sokasága adózott kegyelettel a mártírok előtt, hogy azután hosszú kényszerű hallgatást követően csendben éljen emlékük, és néhány évtizeddel később nyilvánosan is példának állítsa őket a nemzet önmaga elé. Nem a halálukat, hanem az életüket.
Néptömegeket vonzó piros betűs ünnep a szabadságharc első napja, feketével jegyezzük azonban az aradi dátumot, ezúttal már csak kis közösségekben emlékezve áldozatainkra, pedig ez a nap is a szabadság és a függetlenség jelképévé lett. Nagy veszteségként, de nem dicstelen vereségként, csak a győztes tehetetlen bosszújaként.
Amikor mártírokra emlékezünk, meggyőzzük magunkat, hogy akkor és ott volt értelme az áldozatnak, hogy egy egész nemzet számára példaként szolgáljon. Nem a haláluk – az életük. Így már jó érzéssel emlékezhetünk rájuk a fekete betűvel írt gyásznapon is.
