Zörgessetek!

Bozsoki Valéria

2018. szeptember 23., 20:46

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A kereszténység egyik fő hittétele, hogy Isten szereti a világot és a világon az embereket. Ebből kifolyólag sokan, különösen a nemkeresztények, felteszik a kérdést: Ha Isten ennyire szereti a világot, akkor mi okból engedi meg a sok szenvedést? Miért történik annyi bűntett és kegyetlenség? Miért engedi meg a természeti csapások okozta szenvedést? Miért betegszenek meg, vagy halnak meg ártatlan gyermekek a háborúkban és szerencsétlenségekben?

A keresztények erre azt válaszolják, hogy ez nem Isten akarata. Ő, aki maga a Szeretet, csak szeretetet tud adni. A rossz ellentétben áll Isten akaratával. A gonoszság, a csapások okát az ember szabad akaratában kell keresni, hiszen az ember az, aki eldöntheti, hogy jót vagy rosszat tesz-e. A többi emberhez hasonlóan a keresztények is követ(het)nek el bűnt türelmetlenségükkel, szitkozódásukkal, gorombaságukkal, erőszakoskodásukkal, ittas állapotban okozott szerencsétlenséggel… és sorolhatnánk még, és megbetegíthetik magukat vagy másokat. A keresztények a legnagyobb bűnnek a gyilkosságot (beleértve az abortuszt, eutanáziát, öngyilkosságot) tartják, hiszen az Isten legnagyobb ajándékának, az életnek a kioltását jelenti.

Fotó:Bozsoki Valéria illusztrációja

Fotó:Bozsoki Valéria illusztrációja

A múltban a keresztények egy része meg volt győződve arról, hogy a csapásokkal Isten az embert bűnei miatt bünteti. Más keresztények úgy gondolták, a szenvedésnek az a célja, hogy türelmessé vagy bátorrá tegye őket, és az életet új módon értékeljék. Pál apostol a római keresztényekhez intézett levelében a szenvedés formáló, pozitív hatásait ecsetelte: a keresztényeknek örülniük kell, mert a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből pedig remény, ami egyike a három nagy keresztény erénynek (hit, remény, szeretet).

Egy fölül százéves édesanya, nagymama, aki rengeteg testi-lelki szenvedésen ment keresztül, és hitében meg nem inogva Istennel él, fájdalommal mondja: az egyik gyermeke be sem teszi a lábát a templomba. A másik gyermeke megbetegedett, a betegség okát az orvosok ki sem tudták deríteni, az egyik unokája meg daganatos betegségben szenved. Ezt is meg kellett érnem erre a nagy korra? – kérdezi, mégis rendíthetetlenül ott van Isten házában, és zörget.

Óvódás korú gyermeket, aki ritka daganatos betegségben szenved, a család szeretetének légkörével, nyugodtságával készíti fel a műtétre, a kemoterápiára… Mit tudunk mondani a gyereknek, és mit a szülőknek, nagyszülőknek? A lábnyomokról szóló kis történet mindenkire érvényes.

Egy haldokló keresztény úgy látta életét, mint a homokos parton kiterített rajzot. A rajz nagyobb részén két pár lábnyomot látott. Arra a következtetésre jutott: az egyik az övé, a másik meg Jézusé. De észrevette, néhol csak egy pár lábnyom van, s éppen életének legnehezebb szakaszaiban. A mennyországban aztán megkérdezte Jézustól, miért akkor hagyta el, amikor legjobban szüksége volt rá. Jézus így válaszolt: „Gyermekem, sosem hagynálak el téged! Azért látod csak egy pár nyomát a szenvedés nehéz napjaiban, mert akkor én a vállamon vagy a karjaimban vittelek.”

Ilyen a mi Istenünk, aki Jézus megtestesülése és halála által osztozik az emberi életben és szenvedésben. Ma is és mindennap.

Ismerjük Lukács evangéliumából Jézus és a beteg asszony történetét (Lk 8,43–48), aki tizenkét év óta vérfolyásban szenvedett, és egész vagyonát hiába költötte az orvosokra, egy sem tudott rajta segíteni. Jézus úton volt Jairusnak, a zsinagóga elöljárójának háza felé, aki a segítségét kérte, mert tizenkét éves leánya haldoklott. Jézus körül nagy tolongás támadt – a tömeg látni, hallani akarta. Az említett beteg nő ennek ellenére a közelébe férkőzött. Jézus érkezésével egy váratlan reménysugár gyulladt az életében. Célja Jézusnak, akit az emberek nagy prófétának és csodatevőnek tartanak, csak a ruhaszegélyét megérinteni (ahogy Márk evangélista hangsúlyozza – 5,28), úgy megérinteni, hogy a tömeg ne vehessen észre semmit. Az asszony hite olyan mély volt, hogy elegendőnek tartotta, hogy csupán a ruhája szegélyét érinti. S a tolongásban, zűrzavarban egyedül az ő erőfeszítését koronázta siker. Jézus gyógyította meg, aki kijelentette: „Éreztem, hogy erő áradt belőlem.” Az asszony elszántsága, leleményessége csak előkészítette az útját Jézus gyógyító ajándékának. „Lányom, hited meggyógyított téged” – mondta Jézus. Tehát az elszánt asszony nem Jézus érintésétől gyógyult meg. Felismerte Jézusban azt a személyt, akitől gyógyulást nyerhet, hitt benne, és kihasználta a jelen pillanat alkalmát.

Lukács a világ orvosaként mutatja be Jézust, s ő valóban az is mindannyiunk számára. A tömegből mennyien hozzáértek, minduntalan nyúltak feléje kezek, de csak az a személy gyógyult meg, aki őt hittel érintette meg.

Mi is találkozunk vele a közösségben, amikor gondolatainkat összeszedve együtt imádkozunk, és találkozunk vele a szentmise ünneplésekor. Különösen meghitt és erős kapcsolat jön létre vele a szentáldozásban: érintjük őt. Mégis betegen jövünk a szentmisére, és betegen is megyünk el, ha nincs olyan hitünk, mint a vérfolyásos, bátor asszonynak. Ha nem ismerjük fel Jézus gyógyító jelenlétét, mely kész ránk, és kész egész életünkre kiáradni (vö. Tadej Vojnović: Beszélgetések Szent Lukács evangéliumáról. Újvidék, Agapé, 1998).

Ébresszük fel a Jézusba vetett élő, gyógyító hitet, bátorítsuk egymást imádságra, kitartó, állhatatos imádságra. Lukács evangélista az imádságról szóló példázatában idézi Jézus szavait (Lk 11,5–10), melyekkel az állhatatos, kitartó, szinte ostromló imádságra buzdít bennünket alkalmas és alkalmatlan időben. A példázatban ugyanis a kopogtató kérése nem teljesül mindjárt, ám ő az elutasítás ellenére állhatatosan, kitartóan zörget, makacsul kér. Nem tudjuk, Isten mi okból halogatja ügyünket, biztosan nyomós oka van rá. De sohasem adjuk fel! Szent Mónika negyven évig imádkozott Ágoston fia megtéréséért, végül szentéletű püspök lett belőle. Életünk kulcsfontosságú igéi a „kérjetek”, „keressetek”, „zörgessetek”. Jézus maga állította, hogy aki zörget, annak ajtót nyitnak.

Ne szégyelljük hát magunkat. Kopogtassunk imáinkkal legjobb barátunknak, Istennek ajtaján. Mindaddig zörgessünk, míg ajtót nem nyit. Adjunk neki hálát az örömeinkért, ugyanakkor tárjuk elé fájdalmainkat, tehetetlenségeinket. Panaszoljuk el, milyen veszélyes szakadékba zuhantunk önhibánkból vagy önhibánkon kívül. És hittel, kitartóan, kihívóan zaklassuk!

 


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége