2024. április 26., péntek

„Az ember nem lehet próféta a saját hazájában”

Beszélgetés a Zenta község napja alkalmából Pro Urbe díjjal kitüntetett Bognár Andrással

Bognár András, 100 kiló, Jugoszlávia. Ezt a mondatot hallhattam számtalanszor az edzéseken a tanár úrtól, a tanár néptárstól, az edző bától, amikor arról mesélt, hogyan illik bemutatkozni a futballmérkőzésen az ellenfélnek. Jól be kell mászni a csatárnak, hadd tudja meg, ki az úr a pályán! A tanár úr nemhogy idősebb testvéreim, de még szüleim életét is végigkövette és egyengette. Bandi bácsi 2018-ban kapta meg azt a tiszteletet a várostól, amelyet már nagyon régen megérdemelt volna.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Pro Urbe díjat a pályája elismeréseként kapta meg. Egészen fiatal korától kezdve nevelte a jövő generációit. Hogyan tekint a nyugdíjas évek távlatából erre a kitüntetésre?

– Nem kell belemélyednünk a részletekbe, azt hiszem, jobb lesz egyszerűen beszélni. Mindig fájó pont volt, hogy nem ismernek el Zentán. Nem nagyon hiányzott nekem akkoriban, de idővel rájöttem, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában. Ha valaki elmegy vidékre, mindjárt másként viszonyulnak hozzá. De nem foglalkoztam ezzel régen. Jöttek ide mások, lakást kaptak, jó feltételeket, én meg csak a két fiamnak szerettem volna olyan gyerekkort biztosítani, amilyet magamnak akartam egykoron. Ehhez fel kellett szántani a pályát, ki kellett irtani az erdőt, hogy egyáltalán egyenes legyen a föld. Idővel oda jutottunk, hogy jöttek az eredmények, a megbecsülés pedig sehol. Amikor levélben értesítettek a díjról, azon tanakodtam: miért most? Ki az, aki ilyenkor jutalmaz engem? Aztán ráhagytam az egészet. Akaratlanul is nagyon jólesett, és elérzékenyültem a tudattól, hogy valaki gondol rám. Hosszú ideig azon dolgoztunk a feleségemmel, hogy a komoly betegségem ellenére egyáltalán ott legyek a városházán, de az átadásnál nagyon jó érzés volt, amikor tapsoltak, és nem akart abbamaradni, végül vastapsba fordult át.

Bognár András a Pro Urbe díj átvételekor (Gergely József felvétele)

Bognár András a Pro Urbe díj átvételekor (Gergely József felvétele)

Valószínűleg életem végéig emlékezni fogok arra a példára, amikor az év végi jegyekről beszélt az egyik osztályával. Megkérte a diákokat, hogy álljanak két sorba, az egyikbe azok, akik úgy vélik, ötöst érdemelnek, a másikba, akik négyesre értékelik magukat. Egyetlen kövérkés gyerek állt a gyengébbik sorba, a tanár úr pedig vele kezdte a legjobb jegyek osztását.

– (Nevet.) Igen, ez valóban megtörtént. A gyerekeket szeretni kell. A szakmához érteni kell. Ha nincs meg mindkettő, nagyon nagy a baj, de ellenkező esetben nagyon nagy az öröm. Ha végigsétálok az utcán, mindenütt szeretetet kapok egykori tanítványaimtól, ez fantasztikus, éltető dolog. Nekem az oktatás pihenést jelentett, nem kaptam égbekiáltóan nagy fizetést az iskolai munkámért, de megéltünk belőle. Persze, előfordult olyan is, hogy a futballpálya mellett felidegesítettek, és úgy mentem tanítani, hogy jöhet a lazítás, aztán csak még dühösebb lettem.

A tanári hivatás mellett az edzősködésből is jócskán kivette a részét. Melyik időszakot tekinti a legszebbnek?

– Amikor leszólítanak az utcán, hogy Bognár Andráshoz van szerencsénk, sokszor viccesen úgy válaszolok, attól függ, kinek. Hát a Bognár András tanár úr az nem ugyanaz? Nagyon nagy különbség van a kettő között. A tanári szakma hófehér. A futball koromfekete. A labdarúgás annyira piszkos dolog, annyi cselszövés és furfang van benne, hogy besározódik az ember. Nem voltam könnyű típus, de nem is lehetett másképpen egy pionír-, egy ifi- és egy felnőttcsapat vezetése mellett. A Žitoprometnál töltött idő a legszebb emlékeim közé tartozik, a városi Zentánál már le kellett ülni, állandóan megbeszélések voltak. A Žitinél megbíztak bennem, ha el akartak érni valamit, elintézték annyival, hogy „megmondta a Bognár”, és valóban, nagyon jólesett ez a fajta bizalom, amit éreztek irántam. Ráadásul azokon a meccseken mindig hangos szurkolás ment, a népkerti stadionban csak elvétve vetődött arra egy kósza hang. Pedig még a szél is a lelátó felől fújt.

Az aktív pályafutás elmúltával sem vonult vissza, a tóthfalui labdarúgó-akadémiánál egy újabb sikeres nemzedéket nevelt ki. Mikor érezte, hogy most már elég?

– Az akadémia nagyszabású projektnek indult, de mindennap utazni kellett, ott is mindent a nulláról kezdtünk. Kocsiba ültem, a határban lemértem a kilométereket, mennyit fussanak a focisták, és belevágtunk. Az első szülőértekezleten rögtön haza is küldtem három gyereket, mert nem láttam rajtuk az akaratot. Vékonyka, kis növésű, nem sportolt semmit, a mellette levő széken meg ücsörgött a tagbaszakadt parasztgyerek, aki legalább tánciskolába járt, valami ritmusérzéke csak van. Délelőtt és délután is tartottunk edzéseket, páran kifejezetten tehetségesek voltak. Elrajtolt a bajnokság, aztán hopp, veretlenül elsők lettünk. Ugyanakkor itt éreztem, hogy ez az utolsó munkám, túl nagy volt a korkülönbség köztem és a gyerekek között. Eljutottam odáig, hogy nemet mondtak nekem. Addig a pillanatig senki sem mert ellenállni, ezúttal azonban kibújt a szög a zsákból. De rendben van ez így, én befejeztem. Sok szép dolgot élhettem át az iskolában és a focipálya mentén, de nem akarom elsimítani a rögös dombokat sem. Így kerek a történet.

Nyitókép: Bognár András a Pro Urbe díj átvételekor (Gergely József felvétele)