Kissé szakadt századfordulós képeslap van előttem, a boldog békeidők Magyarországáról, 1905 és 1910 között nyomtathatták. A korabeli anzikszmódi szerint színezett lapon a frissen átadott marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium épülete látszik, a Klastrom utca felőli szép kerítéssel. A kép jobb sarkában, növendék fácskák mellett cilinderes úr, talán nem akart vagy nem tudott már kisétálni a fényképész megálmodta idillből. A főszárny homlokzati csúcsdísze alatt még nem üres a fülke, valószínűleg a Szent Szűz vigyázza belőle az iskolát. Akár Szűz Mária, akár – mint mások mondják – Szent Imre volt a fülke lakója, a kommunisták 1962-ben kivésték onnan, s a szobor azóta sem került elő.
A mai II. Rákóczi Ferenc Római Kat(h)olikus Főgimnázium (Teológiai Líceum) otthona 1903 és 1908, a nagy békeidős iskolaépítések idején készült. Utóbbi számot tekintve épp száztíz évet kellett várnia marosszéki szülőknek s gyermekeiknek arra, hogy ebbe jogelődeivel immár 316 éves múltú intézménybe új reménységgel gyűlhessenek össze egy különleges tanévnyitóra. Az utolsó pillanatig sem szűnő gáncsoskodások okán szeptember 10. hétfőjére. Akik valamelyest emlékeznek e tájon az évszázados román fennhatósággal járó átszervezési, elkobzási, restitúciós és helyi prefektusi útvesztőkre – a helybéliek hogy ne emlékeznének, – azokat nyilván kettős hittel erősíti meg a 2004 óta halasztódó, immár minden megyei passzus szerint is legális újraindítás ünnepe. A gimnázium kálváriája és újraindításának ügye az utóbbi években nemzetközi diplomáciai üggyé vált, mondhatnánk, végre! Ideje volt már, hogy az anyaország megint anyaország legyen, anyához-apához illő felelősségvállalással és szeretettel. Mégis súlyos tévedés lenne az ünneplős gyermekek és bizakodó szüleik új esélyét egyszerű diplomáciai sikernek elkönyvelni. (Márcsak azért is óvatosnak kell lennünk a diplomácia túlértékelésével, mert a gimnázium sok csatát megvívott, rettenthetetlen igazgatója most – újabb bizantin fintorral? – hat hónapos kinevezést kapott egy remélhetően semmilyen fórumon sem hat hónaposra tervezett tanévre...) A sikerhez, a diplomáciai segítségnyújtás lehetőségéhez, mindenekelőtt a helyi magyar közösség állhatatosságára volt szükség. Arra a marosszéki példára, amelynek mozgósító ereje túlnőtt a megye, sőt Székelyföld határain, arra, amely jelképesen összefogta a legnagyobb magyar kisebbség anyanyelvi és kulturális önazonossági törekvéseit. „A közösség megtanulta, hogy egyetlenegy iskolát sem hagyhat elveszni” – hangzott el néhány napja Kelemen Hunor szájából. Egy az Unirea (korábban két, majd román egy tannyelvű líceum társbérletben) és a II. Rákóczi között ingázott, sok mindent megélt tizedikes pedig így összegezte megpróbáltatásaikat is soroló, hálaadó szavait: „a legyőzöttség csak ideiglenes állapot, a feladás teszi véglegessé”. E szavakban van a sokat szenvedett közösség ereje és reménye, mert amíg küzdeni akarunk és tudunk, addig nem győzhetnek le végleg minket, s amíg van küzdő, addig segíthető a küzdés. A nemzeti önazonosság megőrzésének legfontosabb küzdőtere pedig az oktatás. Mert magyarnak nem(csak) születni kell, meg is kell maradni annak. Ez pedig, ne áltassa magát senki, társadalmi méretekben csakis anyanyelvű oktatás mellett lehetséges. A Kárpát-medencei magyar közösség sokfelé tragikus asszimilációs veszteségeit éppen az iskolák, az anyanyelven való tanulás és boldogulás lehetőségének megvonása sietteti mind a mai napig. Ha az iskolára lakat fordul vagy éppen kényszerből tannyelvet vált – a kényszer településformától, etnikai összetételtől, politikai akarattól függően sokféle lehet –, az mindenütt a nemzeti jövő elvesztésének baljós képét vetíti elő, hiszen egy helyzetéből adódóan többnyelvű magyar csak akkor maradhat meg szülőföldjén többnyelvű magyarnak és sikeres jövőre esélyes, kiegyensúlyozott embernek, ha kisebbségi létében nem semmizik ki őt az anyanyelvi oktatás, az anyanyelven teljes emberré válás lehetőségéből.
Sajnos ezt a leckét az utóbbi hetven évben a magyar közösségeket letörölni kívánó poszt-trianoni erők mintha jobban megértették volna, mint mi magunk, gondoljunk csak a legfrissebb kárpátaljai fejleményekre, hogyan fosztják meg az ottani magyarságot nyelvi és kulturális jövőjétől, végső soron tehát nemzeti megmaradásától.
Talán a sokat szenvedett vásárhelyi líceum küzdelmének nemes példájából végre azon magyarok is erőt meríthetnek, akik eddig a megmaradás ezen alapvető leckéjét nem tanulták meg.
