A tanár megöregedett.
Nyugdíjas lett, szerény lehetőségekkel, a túlélést vénen tanulni volt kénytelen.
De a diákok! Emlékek és valóság satírozódott közös, imaginárius foltocskákká, és az arcok kezdtek régről pontosabbakká válni. Félálomban viszontlátta négy évtizeddel előbbi osztályait, pontos és biztos képét minden tanulójának, akik azóta megváltoztak, akiket ő föl nem ismert volna, ha azok reá nem köszönnek.
De ők ráköszöntek.
S ez éltette őt, hogy nem feledték el.
Ruházatát régen nem újítja, minek, használható még, ámbár a szél, ha hideg és alattomos, átjárja, még a bőrén is áthatol a pokoli zimankó, ezt érzi.
De két bánata van az öreg tanárnak!
Az első bánata utolsó osztályához fűzi. Akkor ment nyugdíjba, év közben, de a tanévet nem szokták fölrúgni, megbontani rendes helyeken, így végigdolgozhatta az évet, érettségire vezethette diákjait, akik becsülettel teljesítettek. Az érettségi után kerti partit rendeztek a diákok, akik már felnőttek voltak, hiszen egy esti tagozatot bíztak az öregre, ezt majdcsak végigviszi, gondolta az iskolai vezetőség. Végigvitte, magnak tizenketten maradtak, hozzájuk csapódtak még valahányan, végül tizenheten léptek ki az osztályából, érettségire, s a legtöbbnek sikerült is a megmérettetés. Az érettségi elnök, egy nagymama-hölgy, meg is jegyezte, estin ilyen százalékban nem végeznek. Az estin lemorzsolódnak. Az estin négyen-öten érettségiznek egy-egy generációból. Ez a sokévi átlag. Mi történt itt?
Furcsán aszalódott az öreg tanár lelke erre a kérdésre. De nem szólt semmit. Megírta mindezt akkorára egy versben, amelyet két weblap közölt is, Végezetül címmel. Világgá kürtölte volna szíve dobbanását, ha olvasnának a világban irodalmat. Amikor elkezdte osztálya a tanulmányokat, mindnyájan sebzettek voltak. Tanulók is, osztályfőnökük is. Aztán valahogy egybemosta őket a hétköznap. Az öreg fiainak, lányainak érezte diákjait, a diákok gyerekeit meg szinte unokáinak tudta, s érdeklődött is a gyerekek felől. Pontosan beszámolt neki a Krisztina anyu a gyerekecskék könnyekkel teli óvodai beszoktatásáról, a betegségekről. Másik két anyu már iskolás gyereke miatt vázolt problémaköröket, tanulásról, gyerekszerelemről, kezelhetetlenségről. Soha nem tudta meg, tanácsai, véleményezései hasznára voltak-e diákjainak.
Volt nősülés, férjhez menés, volt válás a tanulmányok ideje alatt.
És volt szívrezegtető mélypontja az osztályfőnöknek, feleségét műtötték. Halálból hozták vissza. Először úgy volt, mindkét veséjét el kell távolítani, ez keresztre feszítette mentorunkat, s ez rá volt tetoválva a vén tanár képére, mert naponta járt a kórházba, és estis diákjai olvasták osztályfőnökük nonverbális megnyilatkozásait, beszédes lehetett számukra minden arcvonása, rezdülése, koponyáig mélyülő barázdája. Diákjai vigasztaló szót tudtak, ahogy a gyermekek szívében megterem szüleik számára a vigasztalás. Minden jóra fordult, mint a mesében, csak a fél vese lett áldozat, és örültek ennek mindannyian. És akkor bekövetkezett az érettségi, amely a sokévi átlagot jócskán meghaladta, és mindenki boldog volt, és kerti partit rendeztek a diákok, és ott osztályfőnökük, a vén tanár volt a központi figura. Talán mert szerették.
Az öreg meg elérzékenyült, már a bizonyítványosztáskor, szót is kért az ünnepségen, ez az én utolsó generációm, mondta, s tudta, minden elvégeztetett.
Aztán a partin, hiába volt felesége intő szózata, vigyázz magadra, apukám, ne igyál sokat, megárt a cukrodnak, ő fölröppent a kerti almafák ága fölé, nyakalta a rizlinget, mert jólesett, mert rettentően szomjas volt, és énekelt, szülőföldjéről hozott szunnyadó dalokat, amelyeket senki nem tudott énekelni vele, mert az a szülőföld mindeneknek vége immár, de néki a legszebb szeglete mégis Isten világának. Ám egyszer csak elszakadt a kegyelmes film. Ködök teremtek diabétesz talaján, és otthon eszmélt: jaj, hova tűntek azok a gyerekek? Elszállt az osztály, bárányfelhők sem teremnek immár égi mezőkön.
A másik bánata az öregnek eldugni való titok.
Úgy adta az Isten, pici faluba, ezeréves településre kerüljön iskolaigazgatónak, ahol helyt is állt a maga módján, diákjai itt sem tagadták meg. Tízéves találkozójukat tartották, huszonévesek, duhajkodó legények, gyermekecskéikkel dicsekedő leányok, s olyan jó volt mindez az öreg tanár lelkének, úgy érezte, minden vágya beteljesedett.
Sötétedéssel titok lebegett a kastélyszálló kistermébe. Hamiskás szemekkel csalták öreg igazgató-tanárukat a fiúk a kastély egy kedvesnek tűnő szobájába, titokzatosan csukták rá az ajtót. Ő megrettent, elszorult a torka, izzadni kezdett.
– Csókolom, tanár bácsi! – csilingelte egy kedves tündérhang.
– Te vagy? – kérdezte az öreg, kedves tanítványa mosolygott rá, tiszta szemekkel, ahogy angyalok tudnak csak fordulni ártatlan lelkek felé.
– Én vagyok. Én látom vendégül.
Az öreghez lépett, kigombolta zakóját. Az öreg görcsösen ragadta meg kabátja szárnyát.
– Mit akarsz?
– Vessük ezt le, tanár bácsi!
– Miért?
– Mert nem kell, tanár bácsi. A nadrág sem kell. Azt is vessük le!
Az öreg megmerevedett egy pillanatra, de merevsége gyorsan föloldódott, védekezni sem tudott, s gatyában ült az ágy szélén.
– Jaj, ne féljen, tanár bácsi! – turbékolt felé a kedves hang.
A nő pezsgőt bontott, szárazat, mert a diákok tudtak az öreg cukorbajáról, a tanár meg szőke varkocsos kislányt látott a pezsgősüveg helyett, mély, tiszta szemekkel, tündérek ezüstkútja ilyen.
Beront a nevelőanya az igazgatói irodába, szakad le a szállodai plafonról, megerőszakolták a lányomat, az iskolában történt, sikoltja, ám a tanár meg semmit sem tud semmiről, mi van, mi van, motyogja, megerőszakolták a lányomat a maga szar iskolájában! Verje meg magát az Isten!
S ordít a szülő, a lányka meg ott reszket az igazgatói szoba előtt, mintha villám csapta volna!
A túlkoros fiú az udvaron áll, fülig ér a szája, s boldog, hogy világgá ordítják kanságának első ugartörését.
Rendőrségi vizsgálatok, s aztán kiviláglott, tényleg az iskolában, az épületet körülvevő háromholdas parkban történt a közösülés, egy szelíd szabad szombat délutánon, amelyhez iskolának, igazgatójának köze nincs. Az udvari budiban esett a törvénytelenség, és az aktus egyáltalán nem volt erőszakos cselekedet, de azzá transzponálja a törvény, mert fiatalabb a leány, mint a baszhatóságot a cikkely meghatározza.
A tanár szívéről szikla gördül lefelé, robaja már nincs a rettenetnek, hiszen iskolán kívüli időben történt, ami történt. Még tőle kérnek bocsánatot a dühöngők, s rámosolyog szelíden a kislány, én nem akartam magának rosszat, tanár bácsi!
És akkor meg jót akart, a kastélyszobában, baldachinos nyoszolyában.
– Te kurva lettél? – szaladt ki durva definíció a vén tanár lelkéből.
– Hát persze! – csicseregte a lány, rigóként fölnevetett. – Mi is lehettem volna más?
Tenyerével simította a kopaszodó fejet.
– No, engedje el magát, ne féljen, igazgató bácsi! – adta kezébe a pezsgőspoharat. – Igyunk egy kortyocskát! Kell egy kis bátorság mindenhez, én csak tudom!
Szemérmetes félelmében reszketni kezdett a vén magister, de az avatott hetéra csodát művelt ővele, és mennyekbe röpítette régi tanárát. Megfürdette, álomba dajkálta, álmából gyönyörre ébresztette.
– Az az este egyik legszebb emlékem! – vallotta meg később tanárának az egykori tanuló egy előkelő pesti hotel bárjában, ahová meginvitálta a fővárosban dolgozó pedagógust, s amely szállodának ő jól szituált, kedves és igen kapós művésznője, s aki évente komoly adományokkal kedveskedik évezredes szülőfaluja katolikus közösségének. E pénzeket szívesen fogadják a hívők, mert valóban sokat jelent nekik, igencsak szegény az eklézsia, hiszen kisebbségben vannak; a falu túlnyomórészt evangélikus, s olykor, nevezetes vasárnapokon, áldást is mondanak hű szolgálójuk lelki üdvéért.
A bár félhomályában, amely megülte a lelkeket is, a leány megragadta a vén tanár kezét, aranykagylóként kinyíltak szempillái, bevilágolták az öreg szembogarát.
– Én is élveztem, jaj, nagyon élveztem mindent! Elhiszi?
A férfias kitérő után visszatért az öreg a mulatozó diákok közé. Azok mindannyian fürkésző tekintetekkel simogatták.
– No, jó volt? – kérdezte az egykori túlkoros fiú. És az étteremben is pontosan olyan röhögős hologram képződött arcán, mint annak idején az iskolaudvar közepén.
A tanár csak nyelt egyet, mélyre sodorta fölgyülemlő nyálát.
– Hol a kalapom? – s a szarvasagancs fogas közepéről megfogta a karimát, szótlanul elindult kifelé.
Odakint odatámolygott a terasz korlátja mellé, megragadta a kovácsoltvasat, szíve megszorult, s kegyetlenül rázni kezdte a föltörő zokogás. Elerőtlenedett, úgy érezte, mozdulni sem tud. De előre kellett hajolnia, mélyen, kalapja leesett a fejéről, s abba okádott bele, a fekete kalapba, az ünnepibe, amely odahullott a gyönyörű virágágyásba.
