A zentai városünnepen a Pro Urbe életműdíjat Mirjana Mandić, a zentai Közgazdasági és Kereskedelmi Iskola egykori tanára kapta, aki 1972 óta dolgozott az intézményben 38 éven át. Előtte négy évig volt diák ugyanott, amikor pedig nyugdíjba vonult, az iskola éppen fennállásának 50. jubileumát ünnepelte. Ebből Mirjana Mandić negyvenkét évet töltött a falai között.
Az életműdíjat Czegledi Rudolftól és Balo Tatjanától vette át (Gergely József felvétele)
Töretlen lendülettel, nagy odaadással oktatott és nevelt tizenhárom generációt, mind szerb, mind magyar tagozaton. Számos diákja ért el szép sikereket a szakmában, közülük mára sokan bankigazgatók vagy maguk is tanárok, iskolaigazgatók. Ahogyan a méltatásában is elhangzott, „szívében minden fiatal számára volt hely, megértést mutatott tanulói problémái iránt, segítségére, tanácsaira mindig számíthattak diákjai”. Mirjana Mandić mindezek mellett tevékenyen részt vett a város közösségének építésében is, hiszen tagja volt a Zentai Közkórház igazgatóbizottságának, a község ösztöndíjbizottságának és a helyi közösség tanácsának is. Vele beszélgettünk pályája kezdeteiről, a diákokhoz való viszonyáról, az általuk elért szakmai sikerekről, amire egykori tanárnőjük a legbüszkébb az életében.
Hogyan fogadta a díjat? Mennyire érzi fontosnak, hogy a közösség is elismeréssel adózott a munkája iránt?
Mirjana Mandić (Gergely József felvétele)
– Most kaptam először díjat ilyen formában, és természetesen nagyon megörültem neki, nagy megtiszteltetés. Ugyanakkor a pályám során számomra a legnagyobb elismerés a diákjaim irányából érkezik, amikor visszajelzést kapok tőlük, hogy érdemes volt mindazt csinálni, amivel foglalkoztam. Amikor nap mint nap odajönnek hozzám, mára sokan már szülők, sőt nagyszülők, és megköszönik, amit tőlem kaptak. És persze amikor látom, hogy sikereket érnek el a szakmában. Mielőtt nyugdíjba mentem, az igazgatóm megkért, hogy látogassak el az általános iskolába bemutatni az intézményünket. A szokásos módon, sablonos prezentációval készültünk a tanszerekről és egyebekről, amit levetítettünk a gyerekeknek, de én a vége felé kezdtem türelmemet veszteni, és a bemutatót megszakítva feltettem egy kérdést a szintén jelen lévő szülőknek: Hány bank van Zentán? Nagyjából tudták is a választ, 12 bank volt akkor a városban. Ezek igazgatói közül kilencnek voltam a tanára, plusz az akkori polgármesternek. Szóval, ha bankigazgatók akartok lenni, akkor a közgazdasági középsuliba kell jönni, mondtam a gyerekeknek. A bejelentést derültség fogadta, és azóta is mesélnek róla. Én mindenesetre nagyon büszke vagyok ezekre a volt tanulóimra.
Kérem, meséljen kicsit a kezdetekről! Hogyan indult a pályája?
– 1972-ben fejeztem be a közgazdasági egyetemet, ahová azonnal el is hívtak asszisztensnek. Én azért hazajöttem pihenni a nyáron, hogy majd szeptemberig meggondolom a dolgot. Közben a Tampban is ajánlottak közgazdászi munkát, ami akkor jól menő vállalat volt, de egy időben a volt osztályfőnököm, az akkori igazgató is hívott a középiskolába tanítani. Úgyhogy egy éven át dolgoztam a Tampban délután kettőig, utána háromtól fél nyolcig tanítottam az iskolában. Ez utóbbit nagyon megszerettem, így a vállalatban felmondva teljes munkaidőben kezdtem tanítani. Ha újrakezdhetném, ugyanezt a döntést hoznám meg. Azt a hálát, amit az ember a gyerekektől kap, pénzzel nem lehet mérni.
Mi a fő hitvallása, melyek az alapelvei az oktatásban és a nevelésben?
– Azt vallom, az emberszeretet és a bizalom a legfontosabb mindenekelőtt. A diákok között pedig nem szabad különbséget tenni, főleg abból a szempontból, honnan, milyen családból származnak, hanem meg kell várni, hogy maguk bizonyítsanak. Mindenkivel egyformán, igazságosan kell bánni, a gyerekek ezt nagyon megbecsülik.
Vannak történetei esetleg olyan diákokról, akik eleinte nem érdeklődtek különösebben, aztán sikerült velük megszerettetni a szakmát?
– Mindig nagyon szerettem a kihívásokat. A kereskedelmi szak tanulóit mindig, mindenütt lenézték, mint ahogy a hároméves szakok diákjaira általában „másodrendűként” tekintenek. Én éppen őket bátorítottam leginkább, hogy igenis haladni kell előre, aztán főiskolára iratkozni, és azt is befejezni. Míg a közgazdászok csak elsőévesek lesznek az egyetemen, ti már be is fejeztétek a főiskolát, mondtam. Ez számos esetben sikerült is, amire nagyon büszke vagyok.
Hiányzik-e az iskola, amióta nyugdíjba vonult? Mivel tölti azóta az idejét?
– Harmincnyolc évet becsületesen ledolgoztam, szóval most már az időmet leginkább a cicáimmal és persze az unokáimmal töltöm. De azért változatlanul kísérem az eseményeket az iskolában, a volt kollégák is gyakran felkeresnek, szóval azért továbbra is evezek még a tanügyesek vizén.
