Május 14-én délelőtt hosszú idő után visszatért a már-már elfeledett tavaszok harmonikus megújulását hozó időjárása. Teljes a szélcsend. A kakukk még nem hallgatott el, a gerlék csendesebben szólnak. Még a hangoskodó verebek is csitultak. Levél sem rezdül.
Az ég ezüstös szürke sátrat vont Nagybecskerek fölé. Az esőcseppek lassan, óvatosan hullnak, felfrissítve a növényeket, érzelmeinket, és előhozzák gyermekkorunk már elfeledettnek hitt tavaszainak élményeit. Fényesre mossák a diófánk hatalmas lombkoronáját, megfürdetik orgonabokrokat is. De még az eső sem akar komolyan esni, hanem inkább játékos a kedve. Egy-egy cseppje hosszan hintázik a jázmin meg a lonc virágain úgy, mintha őket is elvarázsolta volna ez az egyedi illatkavalkád.
Légáramlat sincs. Megállt az idő, esélyt adva mindnyájunknak, hogy átérezzük a nyugalom egyszerű szépségét.
Életre kelt múltunk
A XIX. sz. végi, XX. sz. eleji Nagybecskerek, ha szerencsénk van, még ránk köszönhet városunkban. Bő 15 éve kísértem el Édesanyámat volt osztálytársnőjéhez, aki hosszabb ideje invitálta már.
Sok volt a kellemes meglepetés. Anyut a vendéglátón kívül még 6 osztálytársa várta. Közelebb voltak a 80-hoz mint a 70-hez.
A gazdag polgári házban a bécsi zongora uralta a szalont. A falakon ismert XIX. festők képei. A bútorok, a megterített asztal damasztabroszával, szalvétáival, herendi étkészletével, a metszett poharakkal, felelevenítették anyai nagymamám gyermekkori otthonát, az elveszett paradicsomot.
Az étkek? Bécsi, magyar és szerb konyha remekei kerültek elénk.
Ahogy múlt az idő, úgy fiatalodtak a hölgyek. Lányos csengésűvé vált a nevetésük, és a társalgásban a magyart szót gyakran fordították németre meg szerbre is. Hihetetlen volt számomra, hogy a környék egykor leggazdagabb szerb családjának ötödik gyermeke, Ankica néni volt az, aki ilyenkor mindig magyarul folytatta.
Életre kelt előttem az eltemetett, elfelejtett történelem.
@kc = A lépcsők
Amikor szép lépcsőket látok, mindig eszembe jutnak azok a budaiak. Eszembe jut 1970. Azokon a bizonyos budai lépcsőkön kísért először András, aki szintén nagybecskereki gimnazista volt, de életünk 19 éve alatt sohasem találkoztunk itthon. Budapest volt első randevúnk színhelye. Öt év múlva összeházasodtunk. Egy évre rá született meg a fiunk.
A lépcsők elfelejtődtek, míg budapesti egyetemista gyermekünk hazajövet nem kezd mesélni egy kis csendes budai utcáról, melynek végén lépcsők vannak, és ott annyira jó.
– Így néz ki, fiam – és sorolni kezdem a kis kanyart, azt a bizonyos korlátot, padot... Rám csodálkozik, hogy tudhatom mindezt.
1995-ben őt is magával ragadták azok a lépcsők, melyeken negyed századdal azelőtt leendő szülei sétáltak először együtt.
Sorsok
A mise után egy régen látott ismerősöm köszön rám. Megörülünk egymásnak. Boldogan mesél az unokáiról. Csakhamar előkerül a tárcája.
– A fiatalabb unokámról épp nincs képem, de itt az idősebb – gyorsan elővesz egy töredezett szélű fotót, melyről babát ölelgető szép kislány mosolyog rám.
Nem tudom eldönteni, hogy ovis vagy már iskolás lenne.
Katalin (nevezzük így a nagyitársat) mintha megsejtené a dilemmámat, mondja is tovább:
– Most érettségizett Mónikánk.
Most… érettségizett… – ismétlem önmagamban hitetlenkedve.
Mielőtt sietve továbblép, hogy másoknak is megmutassa a fényképet, Katalin rám kérdez:
– Ugye, milyen nagy?
Felelnem kellene, de hirtelen fojtogatni kezd egy hatalmas gombóc torkomban.
@kc = A pont
A nő kételkedve nézett rá. Próbálta megfejteni a megfejthetetlent. Mit is akarhat most a férfi.
A férfi, aki gyengéd és erőszakos. Igazsága hazugságcsomagokban érkezik.
– Jó nálad! – folytatta.
A nő nevetett.
– Persze, működik a klíma.
Ezt nem hallotta. Ebben is művész a férfi. Nem hallja, ami nem felel meg neki. Békülni jött, nem veszekedni.
De a nő nem akart századszorra is békülni. Nem neheztelt. Megkönnyebbült, hogy nincs benne több harag. A férfi jobban örült volna legalább egy hangosabb szónak, de az asszony csak fürkészve nézte, és várt.
A könnyű vacsorát közösen készítették el. Az étel esztétikumára a férfi ügyelt. Három szín dominált. A piros-fehér-zöld. Megtárgyalták a világ sorsát. Közben a lényegről egy szó sem esett. A nő mégiscsak kimondta:
– Vége.
Majd kiáltva:
– Kitettem a pontot!
Erre a férfi nevetve, boldogan kérdezte:
– Tudod, mikor teszem én ki a pontot? Soha!
És magához vonta.
Terezija
A nyári kora délelőtt derűjét az sem rontja el, hogy huzamosabb ideje várakozunk a bankban. A mellettem álló idősebb nő szerbül szólt hozzám, s szomorúan közölte velem, hogy szédül. Nagyon megviseli az ingadozó időjárás. Erősen frontérzékeny.
Ránéztem, s elmosolyodtam, mert olyan fess és tipp-topp volt. Kedves kis szalmakalap a fején. Szép szemüvegét külön megdicsértem.
– Már ragasztottam – mondta –, mert kilazult a csavar. Képzelje, körömlakkal ragasztottam be.
Igen, egy kicsit hóbortos vagyok – folytatta lányos szelességgel –, mert áprilisban, a bolondos hónapban születtem.
Majd megsúgta, Hitler is akkor született.
Gyorsan hozzátettem:
– Meg II. Erzsébet királynő.
Erre elmosolyodott végre, és rám kérdezett, hogy becskereki vagyok-e.
Mondtam, igen.
– De a hangsúlya másmilyen – folytatta.
Először csodálkoztam, majd rájöttem. Valóban. Míg figyelmesen hallgattam újdonsült beszélgetőtársamat, hangsúlyom, kiejtésem megváltozott. Akaratlanul is átvettem az övét. Az övé volt más. S már mondtam is neki, mire ő:
– Terezija a nevem. Én szlovén vagyok. Amikor látogatóba mentem rokonaimhoz, Zágráb után már másképp lélegeztem.
Aztán mély szomorúsággal tovább fűzte, 15 éve özvegy.
Gyorsan témát váltottam.
– Olyan fiatalos.
Erre ő hamiskásan mosolyogva:
– Mit gondol, hány éves vagyok?
– Nem tudom – vallottam be őszintén.
– 88!
Tizenöt évet simán letagadhatna, – gondoltam, és a mai napig sajnálom, hogy ezt nem mondtam meg neki.
– Terezijának hívnak. Szlovéniában születtem, a Júlia Alpokban. De 66 éve Becskereken élek.
– A szerelem hozta ide, igaz?
Tágra nyitotta szép kék szemét.
– Igen! Honnan tudja?
– Ó, hát Nagybecskerek már csak ilyen város. Ámor, Cupido itt jól érzi magát.
Ezen már mindketten jót nevettünk.
– Hol ismerte meg a férjét?
– Németországban. Utána két évig leveleztünk. Tudja, először a leveleibe, az írásába szerettem bele. Nagyon sajnálom, hogy nem őriztem meg azokat.
Beszélgetésünk hirtelen félbeszakadt, mert sorra kerültem. Távozás előtt, amikor elköszöntem, megkérdeztem, hogy szédül-e még.
– Nem – szólt mosolyogva.
– Lám, nem is olyan komoly a frontérzékenysége – tettem hozzá.
– Csak akkor nem, ha van valaki mellettem, aki ilyen pozitív, mint maga – mondta Terezija, akit 66 éve a szerelem hozott és tartott a Bega-parti városban.
