2024. április 26., péntek
ŐSBEMUTATÓ

Zenta, 1697

A rockopera zenei anyagáról Szarka Gyula Kossuth-díjas zeneszerzővel beszélgettünk

Nem mindennapi esemény előtt áll Zenta városa, hiszen szeptember 8-án a városnapi rendezvénysorozat fénypontja lesz a Zenta, 1697 című rockopera, melyet a Tisza-parti város sportcsarnokában mutatnak be. A 10. jubileumi évét ünneplő Zentai Magyar Kamaraszínház a Soproni Petőfi Színházzal karöltve készíti az előadást, amely mű nem csak Zenta városának lehet érdekes, hisz egész Európát érintő eseményeket dolgoz fel. Ezeknek az eseményeknek szeretnének emléket állítani egy rockoperával.

Zenei világa nagyon meghatározó, érzelmekre mélyen ható, melynek megalkotása mögött kemény munka áll. Erről a kemény munkáról és a darab zenéjének születéséről beszélgettem Szarka Gyulával, aki zeneszerzője volt a darabnak.

Mit kell tudnunk a rockopera születéséről?

– Rövid előélete volt. Nagyon gyorsan, hirtelen jött a fölkérés. Valamikor márciusban dőlt el, hogy ezt a rockoperát meg kell írni. Februárban szólt Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója, hogy van egy ilyen gondolat, egy ötlet, hogy meg kéne ezt csinálni. Akkor még nem derült ki, hogy ebben az évben, vagy a következőben kell-e. Márciusban gyorsan jött az elhatározás, hogy 2018. lesz ennek a rockoperának a kezdő éve. Május vége, június eleje volt az az idő, amikorra el kellett készüljek a zenével. Ez mindenképpen rövid időszak, hiszen 90 percnyi zenéről beszélünk, ami nem kevés.

Hogyan kell elképzelni, milyen munka van ilyenkor a darab zenei világának a megteremtése körül?

– Az egy dolog, hogy az ember megírja. Utána el kell vinni a stúdióba, följátszani, meghangszerelni, szóval sok és hosszadalmas munka. Ráadásul, lévén, hogy színházról, plusz sokszereplős darabról van szó, ahol jelen esetben tizenegy énekes van, nekik is fel kell énekelniük a saját szerepüket, szóval hosszadalmas, de egyben gyönyörű munka is. Jó kihívás volt, és minden elfogultság nélkül mondom, hogy nagyon szép darabot fognak látni a nézők.

Magához a történethez annyit fűznék hozzá, hogy részletekbe menően rá kell hangolódni az eseményekre, amit feldolgozunk, mert csak akkor tud a hozzávaló zene megszületni. Végre nem a sebeinket nyalogató, vesztes csatáról szóló darabot láthatunk, hanem győztes csatát, amiről igenis beszélni kell. Sok nemzet szereti megénekelni, színpadra vinni a győztes csatákat, ebben nekünk sem szabad kilógnunk a sorból. Hiszen ez egy világszenzáció volt. Mitől is volt az? Ugye, nem csak Európa-hírű volt, hiszen spanyolok is részt vettek a csatában, mint ahogy több nemzet is. Keresztény liga alakult tulajdonképpen Európában. A történet vége pedig egy nagy győzelem volt. Győzelem, mert megszűnt az a fenyegetettség, ami az oszmán birodalom részéről volt. Savoyai Jenő herceg vezetésével győzelmet arattak a magyar csapatok a törökök felett, aminek egész Európa örült.

 Hogy hangolódott rá, hogyan kezdett el alkotni?

– A zentai csatával kapcsolatosan vannak részletesebb írások. Ezek közül egy könyvet beszereztem, elolvastam, aztán nyilván elolvastam róla mindent, amit tudtam az interneten is. Szóval a hangolódás így indult, hogy mélyebben beleástam magamat ennek a történelmi eseménynek a körülményeibe. Aztán kaptam egy szinopszist, a forgatókönyvnek egy rövidebb változatát. A dramaturg Katona Imre volt, aki írta a képeket. Nyilván nem lehet csatázni egy egész előadás alatt, hanem kell hozzá dráma is, szerelem is. Elvégre mindig úgy érdekes egy történet, hogyha a szereplő által saját szempontból is személyessé válik a darab. Így volt az is, hogy belekerült egy francia lány, aki tényleg francia, Stéphanie Schlesser, ő énekli például a francia lány szerepét. Nagyon izgalmas a dolog, mert nem nagyon tud magyarul, mégis úgy énekel. Édesanyja magyar, de Stéphanie nem beszéli a nyelvet, így van egy kis akcentusa is, de nagyon bájos, neki meg nagy kihívás.

 Mennyi ideig készült a zene?

– Úgy emlékszem, hogy márciusban voltam először stúdióban, aztán végül is június közepére került egy olyan helyzetbe a zene, hogy már el tudtam küldeni Szálingernek, aki meg tudta írni hozzá a verseket, aztán összeraktuk. Rá kellett még illeszteni a szöveget a zenére, fölénekeltem, elküldtem az énekeseknek, ők megtanulták és szinte csak két hete értünk a finisbe, szóval nagyon gyors, de mérhetetlenül aktív és szép munka is volt egyben, ami most kezd még csak kibontakozni igazán.

Műfajáról és a hangszerelésről is beszéljünk kicsit.

– Rockoperáról van szó, de a stílusok mégis valamennyire keverednek. De azt gondolom, nem az a lényeg, hogy milyen stílusban íródott, hanem, hogy hogyan szólal meg. Nyilván kicsit keményebb muzsika, lévén, hogy rockoperáról beszélünk, de azért vannak benne olyan hangszerek, amik kihagyhatatlanok voltak, mint pl. a tárogató. Vagy pl. a török tábort sem lehet gitárokkal megjeleníteni, török sípok és ütős hangszerek kellettek oda. Minden részletre ügyeltünk, szóval úgy érzem, eléggé komplett lett. Mivel harminc éve a Ghymes zenéjét is én írom, így akaratlanul az a stílus is belefonódik az előadásba, de hát nem tudok kibújni a saját bőrömből, ez vagyok én, ezt képviselem. Az, hogy ki milyennek látja, azt magának kell eldöntenie, el kell jönni és meg kell hallgatni!