2024. április 26., péntek

Ingyenrózsa

Vasárnap reggel fél kilenc volt. A város üres, alig lézengett néhány ember az útkereszteződés közelében. Volt köztük hátizsákos bulizó, aki hunyorgott az új városháza épülete mögül előbukkanó reggeli nap erős sugaraitól. Mellette egy lány, akinek ruházata egy része valahol elveszhetett, mert csak egy pólóban vacogott – az idő gyönyörű volt, tökéletes nyári reggel, bizonyára a hosszú éjszaka viselte meg a lányt, azért reszketett, akár egy vizsla a novemberi szántás közepén, amikor a gazdája még nem érkezett meg, lemaradt valahol a célzóvíz akkurátus elfogyasztása miatt. Két combján hatalmas tetoválások virítottak, olyan volt, mintha jól elnáspángolták volna, ami után kék-zöld foltok maradtak. A hátizsákos úgy döntött, megpihen, kényelmesen elhelyezkedett a járdaszegélyen. Három idősebb úr tolta a kerékpárját. Amikor zöldre váltott a lámpa, egymás mellett indultak el, messziről látszott, hogy gyűjtők. Drapp nejloninget viseltek, amelyet ötven éve hozhattak Triesztből, finom galambszürke nyári nadrágot, ilyen még a Željezničarban lehetett venni, fejükön pedig szalmakalap volt. Kerékpárjuk csotrogány, de olajozott és hibátlanul karbantartott. Amikor átértek a zebrán, szemügyre vették a lányt. A fiú közben sodort egy cigarettát, és rágyújtott. A lány felé sem nézett, talán összeveszhettek, talán a fiú volt az oka, hogy a lány nadrág vagy szoknya nélkül maradt. A három idősebb férfi megállt, mindegyikük bicajának csomagtartóján műbőr táska – abban rejtegethetik kincseiket, amelyeket majd nemsokára közszemlére bocsátanak a gyűjtők összejövetelén. Egyikük odafordult a lányhoz, nem lehetett érteni, mit mond neki, a lány sem igen érthette, megrántotta a vállát, és durcásan hátat fordított a kedves öregeknek, akik igencsak ráértek, mert nem folytatták az útjukat a másik gyalogátkelőhely zöldre váltott lámpáját látva, hanem tétován álldogáltak, és a reggeli napfényben fürdették ráncaikat. A lány unottan odasétált a járdaszegélyen dohányzó fiúhoz, aki tüntetőleg az ellenkező irányba nézett. Ebből végképp meg lehetett állapítani, hogy egy párt alkotnak, és össze vannak veszve. Annyira jellemző a fiatalságra ez a húzd meg, ereszd meg viselkedés, mintha nem volna mindegy, mintha nem a békülés volna az egész kalamajka vége, mintha volna tétje az egésznek. Ahogyan a lány vonszolta lomha testét, nem úgy tűnt, mint akinek bármiről a tét kifejezés, mint olyan, eszébe jutna. A fiúnak közben melege lett, ledobta hát a felsőjét. Sovány mellkasán hatalmas dísz virított, lehetetlen lett volna megmondani, mit ábrázol. Nonfiguratív tetoválás volt. A három öregúr nem mozdult, néha hátranyúltak, hogy megigazítsák műbőr táskájukat a csomagtartón. Nekidőltek csotrogányaiknak, és bámulták a fiatal párt. Volt is mit bámulni, miután a lány is leült. A jelzőlámpa egykedvűen mérte a piros és zöld perceket, a nap egyre feljebb kúszott, az új városháza tetejére üldögélt éppen, amikor megjelent az alacsony, izmos férfi. Szandál volt a lábán, és zsebes nadrágot viselt, ha magasabb lett volna, talán a térde alatt ér véget, így háromnegyedes volt, eltakarta a lábszára felét. Kimosott szürke póló volt rajta, a fején mici. Határozott léptekkel érkezett, mint aki az útkereszteződésbe tart, mint akinek éppen ott van dolga. Ahol pedig senkinek nem akad dolga, az útkereszteződés arra van, hogy az emberek különböző irányokba folytassák útjukat. Általában. Ezen a vasárnap reggelen sem az öreg férfiak, sem a fiatal pár nem folytatta az útját. Pontosabban a fiatal pár – ha majd elindulnak, minden bizonnyal a buszállomás irányába fognak lépkedni – pihent. Rejtély, hogy miért ebben az útkereszteződésben, de valószínűleg ott tartanak életfilozófiájukban, hogy mozsemkákohotyem, vagyis kedvük szerint, fittyet hányva minden konvenciónak, azt csinálnak, amit akarnak. Ez rendkívül érdekes, mert a világban már régen nincsenek konvenciók, jelentés nélküli szó lett a polgárpukkasztás, ahogyan az sem jelent semmit, hogy az utcán, közterületen felöltözve közlekedünk. Bár nem lehet tudni, ha egy férfi járkálna egy szál pólóban, gatya nélkül – alsónadrág –, vajon az közszeméremsértésnek számítana-e. Elképzelhető, de nincs jelentősége, mert a férfiak valami miatt még nem szoktak le arról, hogy ruhátlanul közlekedjenek, a nőket pedig ilyen váddal nem lehet illetni, mert az annyi jogukban sértené meg őket, hogy fel sem lehet sorolni. Rejtély, hogy miért nem mentek el a buszállomásig, ahol számos pad várja a megfáradt utasokat. Miért érzik kényelmesebbnek a járdaszegélyt? Hiszen az nagyon is töri az ember valagát. Nyomást gyakorol az ember farcsontjára, ami nem akkor fáj, hanem napokkal később. De hát nekik a járdaszegély felelt meg. Vagy a lány durcás volt, a fiú meg, hogy mutassa, neki aztán édes mindegy, tüntetőleg kivonult kettejük köréből, és leült a járdaszegélyre, ahol most titkon átkozódik, mert az rettenetesen töri a fenekét. Vagy a fiú volt durcás, és a lány, hogy mutassa, neki aztán édes mindegy, hátat fordított a fiúnak, de a zöldre váltó lámpánál mégsem indult meg a buszállomás irányába, mert az nyílt konfliktus lett volna, hanem tüntetőleg a pólóval takart fenekét mutatta a fiúnak, a három öregnek meg kék-zöld mintás kivarrt combját, és a fiú tehetetlen dühében ült le a járdaszegélyre, de persze attól a feneke még pont úgy fáj.
A három öreg élvezte a helyzetet. Időben keltek, fél hatkor, megetették a tyúkokat, dinnyét reggeliztek kenyérrel, megborotválkoztak, ellenőrizték a kerékpár gumijának szelepeit, felöltöztek tiszta, mosott és a naptól illatos ruhájukba, fogták elnyűtt, kincseiket rejtő műbőr táskájukat, és óvatosan elhelyezték a csomagtartón, megsimogatták a kutya fejét, finoman arrébb billentették a törleszkedő macskát, majd beleszagolva a vasárnapi húsleves alakuló illatába, fejükbe nyomták szalmakalapjukat, és bekarikáztak a városba. A Párhuzamos út sarkán találkoztak össze egymással, ahogyan évtizedek óta szokták, minden alkalomnak örülve, hogy még élnek. Nem mintha ez bármikor is szóba került volna köztük. Jó érzéssel, egy szép vasárnap délelőtt, időben érkeztek meg az útkereszteződésbe. Nagyon ráértek, a gyűjtők fél tíz előtt nem igazán érkeznek újabban, mintha ellustultak volna, mintha nem időben kelnének. Kapóra jött nekik a látvány. Végül is mikor láttak élőben, szinte közvetlen közelről egy női lábközt? Fiatal nőét. Nem is tudták felidézni annak idejét. Utcán pedig még sohasem láttak, ebben egyetértettek. Nem mondták ki, mert minek kimondani az ilyesmit? De ugyanarra gondoltak, mind a hárman, édes bizsergés futott át a testükön. Mindig is szerettek volna kipróbálni egy-két kurvát, jól meghúzni őket a Tejpiac mögötti kisutcában, állva, hátulról, sietősen, kapkodva, le sem vetkőzve, csak a nő alsóteste lett volna meztelen, csak annak illata töltötte volna be a teret, a csillagokig szállt volna szájukból a pára, mint ideges és erős akaratú lovaknak.
Így aztán kellemesen múlt a három öreg ideje, rátámaszkodtak drótszamaraikra, szemükbe húzták kalapjukat, és ráérősen élvezték a látványt.
A lány észbe kapott, és kinyújtotta lábait, összezárta egymás mellett, a hatalmas kék-zöld minták úgy terpeszkedtek fehér bőrén, mint valami kilós varangyok, visszatetsző volt, viszont annyira mégsem tudta összezárni a combjait, hogy valami ne villanjon. A fiú közben ledobta a csikket, és a lány felé nézett, akinek ez jólesett, végül is három szatír zaklatta tekintetével.
A micis férfi rájuk sem hederített, hanem egyenesen rágyalogolt a járda és az úttest között kialakított zöld felületre, pontosabban a rózsák közé. Mert a városnak ezen a pontján, akárki megnézheti, aki Szabadkán jár, gyönyörűséges rózsabokrok ontják illatos szépségüket a kipufogógáznak és a járókelőknek. A Pátria Hotel előtti térségről van szó. Egészen pontosan ott vannak ezek az egymásba érő, csodálatos rózsaszínben pompázó rózsabokrok, ahol az E5-ös úton a buszállomás felé lehet átmenni.
Ment a micis, mint valami dzsungelharcos, törtetett előre a zöld füvön, a ragyogó vasárnapi napsütésben, és elkezdte törni a rózsákat. Egyiket a másik után. A város gyönyörű rózsáit. Ami minden hétköznap reggel erőt ad az élethez. Kedvet ad ahhoz, hogy munkába menjen az ember. Feleleveníti a szépséget, ami körülvesz bennünket a mindennapokban etc.
A micis, mint valami dúvad állat, csak törte, törte a finom, vékony szárakat, a kezében pedig egyre nagyobb lett a rózsacsokor. Volt neki szerszáma is, nem kézzel törte.
A három öreg bámulni kezdte, miután észrevette, hogy a lány odanéz. A fiú a csikkel volt elfoglalva, egyébként is inkább belőtt volt, mint nem, az ő figyelmére nem számíthattak sem a rózsák, sem az öregek, sem a lány.
Mindenki fölindult állapotba került, kivéve a fiút, de az nem fontos, és a micist, aki viszont az egészet okozta, tehát ő nem is lehetett fölindult. Múltak a másodpercek, a három öreg és a pólóban mint egyetlen viseletében üldögélő lány között kialakult az összetartozás érzése. Ott vibrált a levegőben, az egyhangúan színeit váltó jelzőlámpák alatt. A micis észrevette – lehetetlen lett volna nem észrevennie. Addigra már óriásira dagadt kezében a rózsacsokor. Fújtatva kijött a járdára. A három öreg lépéseket tett, a lány talpra ugrott, ami nem volt egyszerű, hiszen úgy kellett felállnia, hogy csak egy póló volt rajta – de már nem számított, az öregeket már nem érdekelte a látvány, fontosabbak voltak a rózsák. És bizonyára a rózsák voltak az oka annak, hogy a lány szégyenlősen állt fel, úgy, mint akinek nem ismeretlen kifejezés a szemérmesség. A város rózsái. Mindannyiunk rózsái. A közösség rózsái voltak azok, amiket a micis megtizedelt, előre megfontolt szándékkal, metszőollóval érkezve megritkított.
Ezek a város rózsái, mit képzel maga?! Nem az öregek szólaltak meg, hanem a lány. A micis kiköpött srégen, majd azt mondta hideg, közömbös hangon, hogy csak az elvirágzottakat vagdostam le, hogy jobban tudjon nőni a többi. Ami elhervad, az ingyen van, nem?
A legszebb bimbók virítottak a csokrában, az elhervadt, kinyílt, nagy fejüket, megpödrődött szirmaikat szomorúan lógató rózsák mind a helyükön maradtak.
A micis elkacsázott az egykori Zvezda mozi irányába, kezében akkora rózsacsokor, hogy akármelyik amerikai filmben büszkén cipelhette volna a főhős.
Az öregek megvárták a zöldet, és áttolták kerékpárjukat, a lány pedig, miután szemügyre vette a fiú helyett annak hátizsákját, elindult a vasútállomás irányába.
A rózsabokrok hétfőn rengeteg vizet kaptak az előttük elhúzó autóktól. A közös szépség, amit mindannyiunknak adtak, el volt lopva. Valahol egy lakásban egy vázában ott illatoznak a lassan virággá nyíló rózsabimbók.
Egy lány hosszan zuhanyozik, miközben a tyúkok kárálnak, az öccse becsapja a vaskaput, az anyja pedig beszól neki: kifürdöd a bojlerból a vizet, gyere már, kész a kávé.