A városba vezető utak mentén, azokon a helyeken, ahol azok elérték a várost, álltak a túlnyomórészt a város tulajdonában lévő csárdák és fogadók.
A kocsmajog itt a várost illette meg. Ilyen volt 1775-ben a Kiskér felől bejövő út melletti fogadó is, amelynek újraépítését, azon tilalom ellenére is kérvényezte bérlője a királyi kamarától, hogy az 50 forintnál drágább befektetésnek bizonyult, az pedig a város számára a kintlévőségei miatt tilos volt. A bérlő arra hivatkozott, hogy az újraépítés olcsóbb, mint a javítás. Ez a Kiskéri úton lévő fogadó a leggyakrabban emlegetett, várostulajdonban lévő fogadók egyike volt. Az italmérés, mivel a város a közeli Hídfősánc körül alakult ki, állandó csábító kihívásnak számított. Magában a Sáncban a Szabadalomlevél szerint tilos volt minden más, civil épületnek számító kocsma, hentesüzlet és kereskedés építése. Így a katonaság ellátásával megbízott Lausch vezetéknevű személy sem mérhetett italt a Hídfősáncnál. De az italmérés a katonai szolgálatban lévők számára is csábító foglalatosságnak tűnt. Így egy Fabsity nevű ügynök egyenesen Bécstől kérte, hogy Bleiberg kapitánynak vonják meg az italmérési jogát a Hídfősánc közelében. A katonai szervek azonban nemcsak a péterváradi parancsnokság alatt lévő Sáncra vonatkozóan, hanem a városi életre vonatkozóan is a legkülönbözőbb ötletekkel álltak elő. Így 1769-ben Bernjaković báró, eszéki és péterváradi parancsnok azt kérte, hogy a városi kocsmákat ne zárják be este 10 órakor, mert ezáltal lehetetlenné válik a katonakötelesek meglelése. A kérést a városi tanács visszautasította a városban uralkodó rend és békesség fenntartására hivatkozva, lévén, hogy az 1761-ben meghozott városi szabályzat elrendelte az este 10 utáni italmérés és hangos zenélés tilalmát. 1787-ben azonban maguk a zenészek kérvényezték, hogy a zenélés idejét a kávéházakban hosszabbítsák meg este 11 óráig, amit a város visszautasított. Az egyedüli kivételt a lakodalmak jelentették. Az italmérőkben, kocsmákban és vendéglőkben való zenélés idejének a meghatározása azonban a későbbiekben is állandó problémát jelentett, mert 1788-ban a városi zenészek emeltek panaszt és kérték a vármegyét, hogy a hétköznapokra vonatkozó muzsikálási tilalmat szüntessék be. Kérésükben hét közben 3 napra kérték az engedélyt, a városi tanács azonban Bachó János királyi biztos rendeletére hivatkozva az erre vonatkozó kérelmet visszautasította. A zenészeknek a ránk maradt adatok szerint mindig akadt munkája, mert egyszerre több helyen is muzsikáltak. Például 1789-ben Benrl Johann, Petz Michael és még egy társuk azt kérte a várostól, hogy engedélyezzék számukra, hogy kétszer hetente báli muzsikát játsszanak a Zöld Koszorú és a Három Korona vendéglőkben.
A városi tanácsnak az italmérésre kirótt adó jelentős jövedelmet jelenthetett, mert 1787-ben arra a császári rendeletre, miszerint mindenkinek, akinek szőlőskertje van, joga van az italmérésre, a vármegyéhez nyújtott be panaszt, mondván, hogy ennek a rendeletnek rossz hatása lenne a városi jövedelmekre, mert így a városi pénztárba a városi kocsmák bérbeadásának jogán 2400 forinttal kevesebb folyna be. A katonaság pedig a városi kocsmák állandó gondja volt, ez abból is látszik, hogy az újvidéki székhelyű, gránátos zászlóalj parancsnokai arra kérték a városi tanácsot, hogy katonáinak nyáron este 22 óra, télen pedig 21 óra után tiltsa meg a kocsmába járást, és azt is, hogy italt kunyeráljanak vagy lopjanak a kocsmárosoktól, valamint, hogy tiltsák meg számukra az utcán való dohányozást.
Újvidék városának és a városban élőknek is biztosan jövedelmező tevékenysége volt a tulajdonukban lévő kocsmák és vendéglők bérbeadása, így 1751-ben a Három Nyúlhoz címzett vendéglőé is, amelynek tulajdonosa Reiser Jochan, 130 forint évi bérletért adta azt ki Jochan Härtlernek.
