A húsvéti ünnepek előtt néhány nappal búcsúzott el eddigi közösségétől Both Erzsébet Mária Kornélia nővér, akit elöljárói Nagybecskerekről Budapestre helyeztek. Az utazás előtti pillanatokat használtuk ki egy kis beszélgetésre. Kornélia nővér útra készen várta a fuvarost, meg emlékeit egybefogva várt engem. Összecsomagolt holmik, régi emléktárgyak, meg a legújabbak, amelyekkel búcsúztak tőle, még talán ereklyéknek is nevezhetők, olyanok, amelyekről emlékezni lehet az adományozóra.
Lágy hangján mesélt. Székelykevén született 1945-ben, hamarosan betölti a 73. életévét. Szülei szegényebb sorsúak voltak, viszont határozottan álltak ki azért, hogy gyermekeiket, Istvánt és Kornéliát iskoláztassák, ezért 1956-ban költöztek Nagybecskerekre.
„Nem volt könnyű nekik, de megtették értünk ezt a nagy áldozatot, elhagytuk szülőhelyünket, és úgy látszik, hogy ez a Jóisten tervében volt, mert a meghívás már itt, Nagybecskereken történt, a fivéremnek is, a papi pályára, meg nekem is, a szerzetes nővéri életre. Jung Tamás esperes úr tanította nekünk a hittant. Eleinte Muzslyán éltünk, és onnan jártunk be a Messinger-iskolába, és valószínűleg ezeknek az éveknek köszönhetően választottuk mindketten ezt a lelki hivatást. Annyi bizonyos, hogy ebben az esetben is a Jóisten készítette nekünk elő az utat, amelyet később járni kívántunk. Úgy érzem, engem többszörösen – háromszor-négyszer – szólított meg az Isten, mire léptem.”
A megszólításról, a meghívásról nem beszélt többet. Talán egy másik alkalommal – mondta –, ha több időnk lesz. Tanulmányaiból kiemelte, hogy egy évig a gimnáziumban tanult, majd életre hívták a zeneiskolát, és oda járt.
„Sírva mentem a zeneiskolába, mert nem tudtam jól szerbül. Annak sem voltam tudatában, hogy van némi tehetségem zenei téren, de a nővérek ezt megérezték, és szót kellett fogadnom. Már akkor próbára tett a Jóisten az engedelmesség terén. Később láttam be, hogy akik felfedezték bennem a szikrányi zenei tehetséget, mennyire igazuk volt. Elvégeztem a négy középzenedei osztályt, és mivel itt a Bánságban nem létezik nővériskola, úgy döntöttek, hogy Münchenbe küldenek. Az akkori jelölttársnőmmel, Halász Margittal, aki most Bernadett nővér, és Nagykikindán szolgál, másfél évig tartózkodtunk Németországban, elvégeztük a nővériskolát. Nagyon gazdag lelki élményekben volt részünk, hála Istennek, a nyelvet is elsajátítottuk, mondhatom, nagyon szép volt a noviciátus. 1967-ben tettünk fogadalmat, és utána jöttünk vissza.”
Kornélia nővér még most is rácsodálkozik, mert maga sem tudja, hogyan, de olyan lehetőséget kapott, hogy ifjúsággal foglalkozhatott hivatása legelején, kórust vezetett. Szelgrád Etel Mária Cecília nővérnek köszönhetően már aktívak voltak a fiatalok Nagybecskereken a piaristák templomában, vagy – ahogy akkoriban emlegették – a Gimnázium-templomban. Cecília nővér rosszabbodó egészségi állapota miatt Benardina nővér úgy határozott, hogy ő legyen a kántor.
„Ötven éve már annak, hogy megkezdtem a kántorkodást a Gimnázium-templomban. Az Emmanuel kamarakórusban még vannak néhányan, akik a szolgálatom kezdetén jártak az ifjúsági kórusba énekelni. Most, amikor megtudták, hogy áthelyezést kaptam, a kórus meghívott a próbájukra, ahol elbúcsúzhattam tőlük. Jó volt visszaemlékezni azokra a régi időkre, és sokat meséltek mindannyian, mert valóban szép közös élményeink voltak, utaztunk is sokat, búcsúkra jártunk, részt vettünk a templombúcsúk szertartásaiban, és 1975-ben még egy római zarándoklatra is eljutottunk.”
Kornélia nővér egyébként már a fogadalomtételekor is kimondta: „Uram, bárhova hívsz, én oda megyek!” Következtek a helyezések: 1988-ban Versecre hívta az Úr, előtte nyolc évig Muzslyán szolgált. Erre az időszakra is szeretettel emlékezik, hiszen akkoriban hétszázan jártak a hitoktatásra, és kétszáz gyermeknek tartotta a hittanórákat, és minden csoporttal az óra végét énekkel töltötték ki, nagy öröme volt benne.
Versec után Padéra került, a fivére plébániájára, együtt szolgálhatták az Urat, és az édesanyjuk is ott tartózkodott velük. Padé után Csókára kerültek, Kornélia nővér is követhette testvérét. Szép volt a csókai közösségben is dolgozni, gyermek- és ifjúsági kórust is vezetett, meg a felnőtt vegyes kórust úgyszintén. Az akkoriban még verseny jellegű Ezüstcsengőről első díjakkal tértek haza, de a felnőttcsoporttal is szép eredményt értek el. Budapesten, a Tamás Alajos-kórusvetélkedőn harmadik helyen végeztek. Persze több szép eredménnyel is büszkélkedhettek, közben több alkalommal megszervezték az egyháztörténelmi vetélkedőt. Szép volt a fivérével együtt tervezni, dolgozni, kivitelezni a sok-sok programot, a fiatalok, idősebbek egyaránt pedig nagyon lelkesek voltak.
Két nehéz év következett Kornélia nővér életében, fivére 2004-ben halt meg, édesanyjuk pedig egy évvel előtte távozott az örökkévalóságba. 2008-ban került újra Nagybecskerekre, azóta nagy lendülettel szolgált a Bega menti városban, de egy újabb „hívást” kapott, így Szentmihályra is eljárt szolgálni. Nagyon szépen dolgozott, együttműködött minden közösséggel, szeretettel jártak a hittanórákra a gyerekek, de a kórusban is teljesítettek, végül olyan sok volt a munka, hogy néha még ebédelésre is alig jutott idő. Most, virágvasárnapkor ment ki hozzájuk elbúcsúzkodni, és úgy látta, még a férfiak is letöröltek arcukról egy-egy könnycseppet.
Februárban megbetegedett, a vírus megtámadta a szervezetét. A magas láz miatt ágynak esett. A tartományi főnöknő és két tanácsosa éppen az idő tájt jött látogatóba, és látták a rossz állapotát, gyorsan határoztak, Budapestre helyezték, hogy ott teljesen felépüljön. Kevés idő maradt a búcsúzkodásra, sok embertől talán nem is sikerült búcsút vennie.
„Sokan mondták, hogy Istennél nincs lehetetlen, imádkoznak majd azért, hogy egyszer újra visszakerüljek ide, közéjük... Úgy gondolom, hogy Isten nevében most befejezem ezt a beszélgetést, és megköszönném azoknak, akikkel együtt szolgáltunk Nagybecskereken, Muzslyán, Versecen, Padén és Csókán. Szolgáltam őket és az Istent, ugyanakkor ők is szolgálták az Urat. Mindent köszönök, és imáimba foglalom őket, meg az ő imáikba ajánlom magamat is” – zárta gondolatait Kornélia nővér.
Érdekes, hogy az emberek, akik gyengeségükben hisznek, mennyire erősek tudnak lenni, akik viszont úgy gondolják, edzettek, megkérgesedett lelkűek, egyszerűen összeroppannak, mint amikor a kisgyermek kifúj egy buborékot, az felröppen a levegőben, majd szétfoszlik, elillan.
Ilyen végkimenetele lett a beszélgetésnek. A törékeny, halovány arcú, őszinte tekintetű Kornélia nővér még egy megpróbáltatáson ment keresztül, ám nem ő, hanem e sorok írója kényszerült a vigasztalásra.
