2024. április 26., péntek
BÁRÓNŐ ECSETTEL (2.)

A sztárokat festő sztár

Greta Garbót és Joséphine Bakert bálványozták akkortájt. A nők egyre rövidebb szoknyát hordanak, olykor már nadrágot is, művészetekről és politikáról csevegnek, sportolnak, autót vezetnek, szeretnek moziba járni, csillogó partikra, ahol módi a charleston, a foxtrott és a jazz, valamint persze nem vetik meg a pezsgőzést meg a flörtöt. Azok a sokat emlegetett húszas évek!
Párizsban is ez a kép fogadja Tamarát, aki szinte lubickol ebben a közegben. Képzőművészeti tanulmányai során pedig gyorsan leteszi voksát az art deco stílusirányzat mellett, amely éppen Franciaországból indult el akkoriban világhódító útjára, ötvözve a szecessziót az avantgárd sokféle törekvéseinek új elemeivel. Az art deco jelentősen befolyásolta a kor építészetét, iparművészetét és formatervezését, hatása kimutatható csaknem valamennyi ekkoriban készült berendezési tárgyon is (tükrök, lámpák, székek, asztalok, faliórák stb.). A kor szellemének meg a fiataloknak megfelelt és tetszett a merész, leegyszerűsített vonalvezetés, a konstruktivizmusból merített geometriai stilizáció és a kubizmus eszköztára. Az arisztokrata környezetbe visszavágyó Tamara de Łempicka számára azonban valószínűleg az volt a döntő, hogy az art deco stílus válik az elegancia, a fényűző életmód első számú kifejezőjévé. Egyfajta luxusnőként szinte pillanatok alatt Tamara is beépül a vagyonos szépasszonyok, feministák és leszbikusok, a szivarfüstös vad koktélpartik világába, sűrűn váltogatva férfi és női szeretőit. Maga is feltűnő személy – kölcsönözzük egyik modelljének róla szóló leírását: „Blazírt arckifejezés, csillogó, vörös ajkak, felkavaróan hideg, acélkék szemek, haja szőke, gyönyörű, hosszú kezén rikítóan vörösre festett körmök.” Mindenféléket suttogtak róla: hogy mindkét nemre nagyon veszélyes, hogy titokzatos, hogy kíméletlen és excentrikus, hogy ízig-vérig emancipált nő. És hogy felfedezett magának egy merészen új festői stílust.
Tamara de Łempicka 1922-től rendszeresen kiállított Párizs előkelő szalonjaiban, képei szépen fogytak, s két-három év múlva már maga válogatta meg klienseit – gazdag párizsiak neves portréfestőjévé avanzsált. Ugyanakkor különösen gyakran ábrázolt monumentális női aktokat, ahol a test részei – kubista hatásként – mintha építőkockákból épülnének fel; képeiből furcsamód egyszerre árad erős érzékiség és visszafogott szoborszerűség. A családi életük azonban megromlott, a férjként háttérbe került Tadeusz nem bírta sokáig kábítószerező felesége szabados szexualitását, extravagáns életmódját – a válás elkerülhetetlenné vált. Tamara azonban gyorsan vigasztalódott, 1933-ban ismét férjhez ment, ezúttal egy magyar származású báróhoz, Raoul Kuffnerhez (az ősi családi kastély ma is áll a felvidéki Diószegen). Ily módon mindent megkapott, amire valaha is vágyott: címet, rangot és gazdagságot. A történelem azonban ismét közbeszól: 1939-ben a közelgő háború elől New Yorkba menekülnek, a tengerentúlon azonban a sikerek már elmaradnak. Tamara képtelen kapcsolódni az absztrakthoz vonzódó fiatal festőgenerációhoz, amelynek tagjai gúnyosan csak „a bárónő ecsettel” kifejezéssel illették.
A festőnő második férje 1961-ben meghalt, Tamarának pedig ezekben az esztendőkben az Újvilágban erősen megfogyatkozott a közönsége és a rajongói tábora is. A visszatérés lehetőségét felcsillantva Párizsban még összehoztak számára egy kiállítást, de az észrevétlen, visszhangtalan maradt. Az öregséggel is küszködve a hetvenes évek végén egy mexikói művésztelepre költözött, ott halt meg – három hónapi haldoklás után – 1980 márciusában. Kívánságára hamvait a Popocatépetl vulkán kráterébe szórták. De nem ekkor beszéltek róla utoljára (merthogy nyilván búcsúzóul még egyszer téma, szenzáció szeretett volna lenni). Egy nagyszabású kiállítás, amelyet az art decónak szenteltek, visszahozta őt a köztudatba; ez idő tájt neves műgyűjtők és a filmvilág legismertebb sztárjai (Madonna, Barbara Streisand, Jack Nicholson…) az ő képeit keresik. Ma Tamarát tartják minden idők legsikeresebb női festőjének.