Megválaszolatlan kérdésekkel és romákkal van tele Martonos

Még a pontos számot se tudni, hány Koszovóból áttelepült személy él a Tisza menti faluban – Az őslakosok szerint sok a gond

Jenei Klementina

2018. július 1., 15:56

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

A kora délutáni órákban csendes még a helyi közösség környéke (Gergely Árpád felvétele)

A kora délutáni órákban csendes még a helyi közösség környéke (Gergely Árpád felvétele)

Hogy mi az, amit láttunk Martonoson? Sok gyereket: hathetes, nyolchetes, egyéves, két és fél éves, három és fél, négy. Találkoztunk egy gyerekkel, aki kereken tizenhat éves, és Horgoson jár az általános iskola harmadik osztályába, egy másik tizennégy éves szintén harmadikos. Az óvoda-érett gyerekek nem járnak óvodába. Az új törvény szerint csak a hatodik életévüket betöltött vagy az előző év februárjáig születettek óvodakötelesek. A családok aprópénzért megvették a romos állapotban lévő házakat. A papírjaik szerint a felnőttek szerb állampolgárok, mivel ha valaki Koszovóban született, az tősgyökeres szerb állampolgár, de álltalában nincs semmijük. Amikor kiebrudalják őket akár Németországból, Belgiumból vagy Franciaországból, automatikusan aláírnak egy papírt, hogy fél, illetve egy évig nem léphetnek a schengeni övezet területére, és azért jönnek ide, a határ közelébe, mert ez az idő gyorsan eltelik. Akik jogerős bírósági ítélettel el lettek marasztalva ott, azoknak hároméves tiltást adnak ki a Schengenbe való lépésről, akik pedig börtönbe kerültek, azoknak ötéves tiltás jár. Ez az idő is gyorsan eltelik.

Az első fecskék a parkban (Gergely Árpád felvétele)

Az első fecskék a parkban (Gergely Árpád felvétele)

Friss fű a kecskéknek (Gergely Árpád felvétele)

Friss fű a kecskéknek (Gergely Árpád felvétele)

A benyomásom az, hogy azért nem mentek az őshazájukba, főleg nem Koszovóba, hogy közel legyenek a határhoz. Példa rá az egyik édesapa, akit elhelyeztünk a magyarkanizsai fafeldolgozóba, most otthagyta a munkahelyet, mert megkapta az új útlevelet, és már ment is menedékkérőnek Németországba. A naphosszat a napon tartózkodók szelfiznek, és a Németországban vagy más országban élő rokonaiknak küldik a képet, jelezve, hogy élnek és várják a pénzügyi támogatást, annak reményében, hogy gyorsan eltelik a fél meg az egy év. Jelen pillanatban minden héten több alkalommal érkezik a repülő Surčinba. Az ottani szociális központ az eljáró hatóság, és olyan hosszadalmas a procedúra, hogy meg se várják a repülővel érkezettek, hogy nyilvántartásba vegyék őket, mert nem kötelezhetőek erre, hanem elszélednek a nyilvántartásba vétel elől. Aki oltalmazott státust kap valamelyik országba, és EU-s papírja van, akkor ő az adott területen belül költözködhet. Most több mint húszezer hazánk fiának van végzése a kitoloncolásról csak Németországban” – mindezt Csikós László, a magyarkanizsai önkormányzat szociális ügyekkel és egészségvédelemmel megbízott tagja mesélte el, aki pontos ismerője a martonosi helyzetnek, és lassan az oda betelepült romák életútjának is. Szerda délután a Caritas munkatársaival, a belgrádi Jelena Mićovićtyal, Slobodan Miloševićtyel, és a szabadkai Ric Gáborral kelt útra Martonos roma betelepülőinek helyzetét felmérni.

Így talán már érhető, miért nem tudni még mindig pontosan, hogy hányan vannak azok, akik itt élnek. Csak becslések vannak, talán száz körülire tehető a számuk, talán annál is többre. De miért nem vonatkoznak rájuk ugyanazok a törvények, mint azokra, akik már évtizedek óta itt vannak? Miért nem viselkednek a megszokott normák szerint, miért nehezítik meg a martonosiak életét? Meddig maradnak, jönnek-e még, miért pont ide? Ezek foglalkoztatják a martonosiakat. Nem tudnak és nem is akarnak belenyugodni abba, hogy a betelepülők szemetelnek, hogy inzultálják az ott élők gyerekeit, hogy hangoskodnak, hogy egyáltalán más szokásrendszerben élnek, mint ők.

Nem a nyelvi akadályok miatt nem tudjuk meg a nő korát (Gergely Árpád felvétele)

Nem a nyelvi akadályok miatt nem tudjuk meg a nő korát (Gergely Árpád felvétele)

A Ligetben is élnek néhányan. A szülők épp nem voltak otthon (Gergely Árpád felvétele)

A Ligetben is élnek néhányan. A szülők épp nem voltak otthon (Gergely Árpád felvétele)

Nem új keletű már a probléma, és ahol csak lehet, hangot is adnak nemtetszésüknek. Néhány hete a Roma Nemzeti Tanács képviselői is megbeszélést folytattak, ahol azt ígérték, a horgosi roma koordinátor meglátogatja a betelepülőket, hisz elsődleges a jó kommunikáció kialakítása, majd ők is vele együtt egy hónap múlva visszatérnek Martonosra. Sok telefonhívás után végre sikerült elérni a koordinátor urat, Kolompár Józsefet, aki elmondta, már négy családot sikerült is meglátogatnia, és beszélgetéseket folytatnak a Roma Nemzeti Tanács képviselőivel, megoldást keresve. Nem régiben két ízben is összejövetelt tartottak, a második, falugyűlésnek nevezett beszélgetésen jelen voltak a magyarkanizsai önkormányzat képviselői is, ám a rendőrség távol maradt, pedig éppen az ő véleményükre lettek volna kíváncsiak a helybeliek, akik sokszor felrótták, úgy érzik, rájuk egyrészt fokozottabban vonatkoznak a törvények, másrészt pedig feljelentéseik célba se érnek. Éppen ezért az is elhangzott néhány hete, hogy jogsegély-szolgálatra van szükség a helyi közösség tanácsának javaslatára. Fejsztámer Róbert, magyarkanizsai polgármester azt is előirányozta, hogy a káder- és járműhiánnyal is küzdő rendőrkapitányságnak az önkormányzat plusz két autót is biztosít, hogy ezáltal is segítse munkájukat, és a polgárok biztonságérzetét növelje, továbbá arra is kitért, hogy a migrációs és a közbiztonsági bizottság közös ülésére a martonosi polgárok egy csoportját is elhívják, hogy ott a rendőrség képviselőjének szemtől szembe is elmondhassák panaszaikat.

Panaszból bizony van bőven. Hallhattuk ezt akkor a falugyűlésen, de Martonoson elég néhány szót váltani a járókelőkkel, hogy erre terelődjön a téma.

Markov Slavica

Markov Slavica

Borsos Róbert

Borsos Róbert

Danics Imre

Danics Imre

Dani Róbert

Dani Róbert

Markov Slavica:

– Egész egyszerűen nem tudnak viselkedni. A játszóteret is rongálják, a gyerekeket is zaklatják. Az unokám Magyarkanizsára jár iskolába, a buszban is folyamatosak a köpködések. Feljelentést is tettünk, ám azt a választ kaptuk, nem elég az indokunk. Nem vagyunk fajgyűlölők, hogy is lehetnénk, én magam is bunyevác vagyok, de abba nem tudunk belenyugodni, hogy a lopások is mindennaposak. Leginkább a gyerekeinket féltjük, nem tudom, hogyan lehetne ezt a problémát orvosolni, de talán a helyieknek sem kellene eladniuk az üresen álló házakat, már az is egy áthidaló megoldás lehetne!

Borsos Róbert:

– Nem tudnak közlekedni, vagy nem is akarnak megfelelően. Számtalanszor megesett már velem is, hogy az autó előtt keresztbe álltak, nem érdekli őket, hogy melyik oldalon járnak. Főleg a fiatal korú férfiakra jellemző ez. Nem tartom valószínűnek, hogy dolgoznak. Hatalmas mennyiségű fát elhordanak az erdőből, büntetlenül. Sok kiskorú nem jár iskolába, azt se tudjuk, hogy vannak ellátva például védőoltással. Ez is fontos, hisz ugyanazt a játszóteret használják, mint a mi gyerekeink. Hatalmas a probléma a faluban, lassan többen lesznek, mint mi! Az utóbbi egy évben változott meg az élet Martonoson. Esténként végigmegyünk az utcán, kizárólag őket lehet látni, a nyelvüket se értjük. Azt se tudjuk, kik ők, honnan jöttek. Hogy hova tartanak, azt tudjuk: sehova! Aki házat vett és ide van bejelentkezve, szerintem itt is marad. Esetleg a hivatalos szervek tudnák leellenőrizni, milyen jogon tartózkodnak itt azok, akiknek nem ide szól az igazolványuk, de hogy ezt miért nem teszik meg, nem tudjuk! Azt is láttuk, hogy időnként megérkezik egy-két szép autó, amiből csomagokat osztanak nekik, nem tudjuk azt se, mit tartalmaz, vagy honnan jönnek.

Danics Imre:

– Elsősorban a viselkedésbeli különbségek okozzák a gondot. A temetőből elhozott mécsesekkel és virágokkal előszeretettel játszanak az aszfalton. A boltban is rendszeresek az eltulajdonítások. A gyerekeket is éppen miattuk kísérjük az óvodába. Sajnos amiatt folyamodunk ehhez, mert volt magamutogatásra is példa általuk, amitől meg kell óvnunk a gyermekeinket. Buszra kell tenni őket és visszaküldeni oda, ahol a lakcímük van! Nehéz a velük való együttélés itt Martonoson, ami egykor egy csendes és nyugodt falu volt, rendbontások és bosszankodás nélkül.

Dani Róbert:

– Ahol a zacskó kiürül, ott ki is esik a kezükből. A nagydolog elvégzésének helye is gyakran a járda közepe. Nem tudjuk, hogy ez a kulturálatlanság vagy a provokáció része. Én sokszor úgy érzem, provokáció. Az oktatásügy és a szociális szféra dolga-e, hogy beleavatkozzon a dolgokba, nem tudom, de azt igen, hogy így nem fogunk tudni egymás mellett élni. Történt egyszer, hogy az alig két és fél éves kisfiamat az utcán köpködték le az 5–7 éves korú betelepülők. Probléma az is, hogy a feljelentést se az anyanyelvemen tehettem meg, ráadásul a fő kérdést az jelentette, arról esett a legtöbb szó, az én fiam mit keresett az utcán felügyelet nélkül két percre, de hogy az övéik egész nap kinn vannak, az mintha nem okozott volna gondot. Mi az őslakos martonosi romákkal szépen együtt tudtunk élni, ám ezektől a betelepültektől még ők is menekülnek.

Martonos központja és utcái este telnek meg, de nem őslakosokkal. A betelepültek más életritmusban élnek, nappal alszanak és éjjel dáridóznak. A megkérdezett helyiek a jövőt illetően igen borúlátóak. Nemcsak az etnikai összetétel megváltozását látják maguk előtt, hanem leginkább a nehezen való együttélés kiváltotta helyzet aggasztja őket.

A helyi közösség elnöke, Horváth Gergely is úgy látja, az emberek türelmetlenek, bizalmatlanok.

– Huszonöt házat vettek meg az újonnan betelepültek, amiről tudomásunk van. Ha hét főt számolunk egy-egy családban, akkor is már nagy számról van szó. Akik eladták a házakat, azok közül mindössze hét él Martonoson, a többi vidéki, akiket nem igazán érdekelt, hogy kik települnek ide. A legolcsóbbat ezer euróért vették meg, szinte lakhatatlan, de nekik még ez is megfelelt. Tartunk attól, hogy az emberek tűréshatára is véges. Nyugodt falu volt Martonos, éppen ezért bolygatta fel a betelepülők nem ide illő viselkedésmódja a kedélyeket.

A falubeliek egyetértettek abban, hogy elsősorban úgy lehet elejét venni a további betelepülésnek, hogy a helyiek semmiképp nem adják el házaikat, de abban is reménykednek, a köztük élő tehetősebbek fel- vagy visszavásárolják az ingatlanokat. A martonosiak úgy tapasztalják, más törvények vonatkoznak rájuk és a betelepültekre, és attól tartanak, az együttélés szunnyadó, de egyre nagyobb elégedetlenségeket kiváltó okai valahol a nem is oly távoli jövőben kicsúcsosodnak. Azt is elmondták, nem kizárólag Martonos problémája lesz az a kérdés, szintén a nem is oly távoli jövőben. Ám úgy érzik, válaszok nélkül maradnak minden téren. A válaszokat elsősorban a betelepülők megkérdezésével is próbáltuk megtalálni, ám meg kellett várnunk az este hat órát, hogy megjelenjenek a helyi közösség előtt azok, akik csoportokba verődve ütik el a felesleges időt. Az első fecskék párban érkeztek egy kilónyi krumplival. Épp a bevásárlás végeztével. Két férfi. Az egyik középkorú, a másik egészen fiatal. Az idősebb győzködte a fiatalt, nyugodtan fényképezkedjen, hasznukra lehet majd, ha látják őket egy újságban.

Udvarbéli látkép (Gergely Árpád felvétele)

Udvarbéli látkép (Gergely Árpád felvétele)

Berisha Driton. Így hívják. Koszovóból Szabadkára ment, majd ide, és nagyjából két hónapja él Martonoson.

– Jó, nyugodt falu, azért jöttem ide. Jók az emberek is. Itt maradok, ameddig csak élek. Zoknikat árulok a piacon, járok Zentára, Kanizsára. Jó itt lenni, csak nekünk is nyugodtnak kell lennünk, mert a falu is az. Vannak olyanok, akik problémásak, igaz, de mi nem vagyunk olyanok. Csak összekevernek minket, és azt gondolják, mind egyformák vagyunk. Voltam én is egy kicsit Németországban a rokonoknál, de csak látogatóban. Egy barátom itt lakott, ő mondta, hogy itt nagyon jó, ezért költöztem én is ide. Előbb jött a nagybátyám, majd én is itt vettem házat hatezer euróért.

Neki hat gyereke van, és mint mondta 27 éves, nincs még ide bejelentkezve, de szeretne martonosi lakcímet. Az idősebb barát Szabadkán él, Németországból jött haza, és azt tervezi, ő is ide fog költözni. Osmani Hisen 25 évet élt Németországban, onnan toloncolták ki, de Martonosra jönne. Van itt megannyi gyár is, úgy véli, könnyen találhat magának munkát is.

A két férfi ráérősen sétálgat Martonos központjában a zacskó krumplival, míg mi tovább érdeklődünk, hogy érzik itt magukat a többiek. Egy egész csapat gyerek verődik hozzánk, akik segítenek abban, hogy megmutassák, hol laknak a népes családok. Közben nagyokat nevetgélnek, és némelyikük néhány magyar szót is elejt. Pénz, igen, ez már szerepel a környezetnyelvi szókincsükben, és a kis, legfeljebb hároméves megtanít arra a szóra: kamavtu. Csillogó szemekkel mondja. Bemegyünk egy házba, ahová beinvitálnak minket. A szagokat még órákkal később is az orromban, a nyelőcsövemben érzem, fürdés után is a bőrömön, de talán az emlékezetemben van meg leginkább. Gyerekek mindenfelé, az udvaron rengeteg kiteregetett ruha, középen egy kupacban a szemét. Oda gyűjtik. Benn két anyuka két picivel. A szőke szóba elegyedik velünk, sőt, mondhatom, készségesen válaszol, mondja, hogy nem kell a cipőt levenni. Szőnyeg helyett pokróc van a földön, ágy helyett matrac. Függöny nincs, a szagok pedig egyre intenzívebbek.

Verica, a nővérként szeretett lány, akit befogadtak és a legkisebb gyerekeik (Gergely Árpád felvétele)

Verica, a nővérként szeretett lány, akit befogadtak és a legkisebb gyerekeik (Gergely Árpád felvétele)

Ninkov Verica 24 éves, Újvidéken született, onnan Szabadkára került 13 évvel ezelőtt, amikor férjhez ment egy fiúhoz, aki Koszovóból jött. Hat gyermekük van, a legkisebbnek épp aznap van a szülinapja. Ő igényli a legtöbb figyelmet, ugyanis szívbeteg. A legidősebb hétéves, majd őszre megy iskolába. Óvodába nem kell járniuk, az anyuka úgy véli, jobb az, ha rögtön az iskolával kezdik, de majd Szabadkán. Egy kicsit itt, egy kicsit ott. Két gyerek úgyis az anyósánál van, hogy az ne legyen egyedül. Nekik vannak papírjaik, de nem Martonosra vannak bejelentkezve. A férje épp nincs itthon, valahol a faluban lehet. Kérdezem, hogy munkahelye van-e, de a válasz nemleges. Segélyből élnek. Tizenhétezer dinárt kapnak. És befogadták az ismerősüket magukhoz. A fiatal lány éppen szoptatja fél éves kislányát, nagyon halkan válaszol cigányul. Nem tudja egyikük se, hogy hány éves, olyan 25 körül lehet, mondja Verica. Az utcán született, ők meg megsajnálták és befogadták. Olyan neki, mintha a rokona lenne, nem féltékeny rá. Kérdezem, ki a fél éves kicsi apukája, azt a választ kapom: nincs apja. Hogy vannak-e problémák, arra csak annyi a válasz, az ő gyerekei is hangosak, de hát tudom talán, a gyerekek ilyenek. Vericától azt is megtudom, mivel Ramadan volt, azért osztottak csomagot a muszlimoknak a faluban, de nem tudja, hogy kik. Ő nem kapott, annak ellenére, hogy a férje miatt áttért a muszlim vallásra. Nagy szerelem lehetett, minden bizonnyal, s míg azt nem sikerül megtudni, a férj hány éves – mivel az asszonyka nem tudja, de úgy gondolja, olyasmi idős, mint ő –, a neve alapján kiderül, a krumplival sétáló fiatalember az, akivel az imént szóba elegyedtünk. Verica kikísér minket, a ház előtt parkoló autó mellett, amit néha használnak, egyébként egy barátjuké, még visszafordulok, mert elfelejtettem a szót, amit a kisfiú mondott, ők meg úgyis roma nyelven kommunikálnak a férjével, ezt még bent elmondta. Hogy is mondják roma nyelven, hogy szeretlek? – kérdezem. A válasz letaglóz. Azt mondta: nem tudom.

Nem fontosak a szavak, ugye?

A játszótér valóban tele van gyerekkel, viháncolnak, ugrálnak, köztük pedig egy középkorú nő ül, aki nem a nyelvi akadályok miatt nem tudja megmondani a korát, mert a kis cigány lány tolmácsként a segítségünkre lett volna. Közben a fő téren zajlik az élet, Berisha Fadil már régi ismerősként üdvözöl, épp egy talicska szénát tol, kaszálta a kecskéinek. Ő már két éve itt van, a fafeldolgozóban kapott munkát, de nem túl jó a fizetés. Neki tíz gyereke van. Hárman járnak iskolába, a többi felnőtt. Két fia követi, Naim tízéves, Melajm szintén. Nyilván Fadil egyike annak az öt embernek a százvalahányból, akik dolgoznak a betelepülők közül.

Nem hagyhatjuk ki a Ligetet se, visszatérő vendégként ott is szétnézünk. A tizenhat éves lány tologatja testvérét, a szülők épp nincsenek otthon, ő nem jár iskolába, mert nincsenek dokumentumai. Soha nem is járt. A fényképezkedés elől inkább beszalad a házba. Aztán még egy nagy csapat gyerek és még egy. Egy kendővel fedett fejű idős asszony, aki nem beszél, mert egyedül van otthon. Teszünk egy sétát. Visszafelé azt látjuk, szaladgálnak körülötte a gyerekek, ő pedig füstkarikákat ereget.

Bennünk is maradtak kérdések. Ahogy kedves ismerősöm mondta, a megszoksz vagy megszöksz a legtalálóbb.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége