Recep Tayyip Erdoğan török köztársasági elnöknek nem volt türelme kivárni, hogy rendes időben, jövőre megválasszák az ország új köztársági elnökét, hanem rendkívüli választást írt ki most vasárnapra. Ez az elnökválasztás (amely egyben parlamenti választás is) ugyanis fordulatot jelent az ország életében: ezzel lép életbe a tavaly áprilisban (nagy, 84 százalékos részvétellel, de kis, mindössze 51,41 százalékos többséggel) népszavazással elfogadott új alkotmány, amely az eddigi parlamenti rendszer helyébe az elnöki rendszert lépteti. Mert ez a rendszer rendkívüli hatalmat ad a köztársasági elnök kezébe: egyben miniszterelnök is, dekrétumokkal kormányozhat, feloszlathatja a parlamentet stb. Ez a hatalom azonban csak az új elnököt illeti meg, és a 2003 óta hatalmon lévő Erdogan nem akart tovább várni a teljhatalom megkaparintásával.
Az induló hat jelölt közül csak Muharrem Ince, a legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt jelöltje és a jelenleg a börtönből agitáló kurd jelölt, Selahattin Demirtaş remélheti, hogy ha nem is veszélyezteti Erdoğan megjósolható diadalát, de legalább kisebbítheti. Rajtuk kívül indul még Meral Akşener volt belügyminiszter, aki tavaly októberben, kilépve a kormánypártból, megalapította a Jó Pártot, Doğu Perinçek, a parlamenten kívüli Haza Pártjának jelöltje és Temel Karamollaoğlu, az iszlámista Aranykor Pártnak a jelöltje. Európa pedig azért mutat érdeklődést a választás iránt, mert Erdogan felfokozva és torzítva képvisel egy terjedő irányzatot: az örök hatalom vágyát és a személyi kultusz megteremtésének óhaját.
A jelenség Törökországban másként ütötte fel fejét, mint Európában. A kontinensen ugyanis a gazdasági válság teremtette meg. Mert egyrészt kimutatta, hogy a függetlenség csak a szónoklatokban létezik. A valóságban egy amerikai bank csődje az egész világon végigsöprő válságot indíthat el, és a senkit semmire nem kötelező hitelminősítő leminősítése tönkretehet egy országot. Másrészt megmutatta, hogy mennyire tehetetlenek a nemzeti kormányok. Mindegy, hogy jobb- vagy baloldali volt-e, eltemette magát az a párt, amely 2008 és 2010 között volt kormányon.
Ezért egyrészt előtérbe kerültek a minden korábbival szakító, valami ellen lázító új pártok. (Görögországban kormányra került a Sziriza, amelyben volt legalább annyi becsület, hogy megkérdezte választóit, támogatják-e továbbra is, amikor – mivel már napok óta zárva voltak a bankok – rákényszerült, hogy ugyanazt tegye, mint elődjei. Olaszországban kormányra kerülhetett egy bohóc alapította, a valóságtól teljesen elrugaszkodó párt. Még Magyarországon is az ingyen sört ígérő Kétfarkú Kutya párt több szavazatot kapott, mint az Együtt.)
Másrészt a hatalomra kerülni akaró pártoknak kellett valamit találniuk, ami kormányra segíti őket, amikor nem ígérhetnek sem biztos munkahelyet, sem tizenharmadik nyugdíjat, és kormányon is mögéjük állítja a tömegeket, akkor is, ha megszorításokra kényszerülnek. Ehhez kellett az ellenségkeresés és kezdetben a nacionalizmus élesztgetése, újabban már a kardcsörtetés is. És kellett a személyi kultusz építgetése, mert a népnek vezérek kellenek, akik ha nem is oldják meg a problémát, legalább adnak valami mást. (Ma már ott tartunk, hogy ezek a pártok aratják le a termését annak, hogy a világ egy kicsit túljutott a válságon, és mindenütt ismét növekedni kezd a gazdaság.)
Ezekkel az egyeduralmi törekvésekkel szemben Erdoğan learathatta a válságot megelőző korszak gazdasági lendületének a gyümölcsét: kormányra kerülése és a válság kirobbanás között 40 százalékkal nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Még a gazdasági válságot is jobban átvészelte. Gazdasága már 2015-ben 6,1 százalékkal nőtt, és abban az évben a külföldi cégek 13,4 milliárd eurót fektettek a török gazdaságba. (Később volt némi mérséklődés: 2016-ban 3,4, de 2017-ben ismét 5,1 százalékkal nőtt gazdaság.) És milyen boldog ország az, amelyben az adósság az évi nemzeti jövedelemnek csak a 29 százalékát éri el!
Ezért sokáig azt hitte, ennyi elég a hatalom megtartásához. Pártja, az Igazság és Fejlődés Pártjának támogatottsága állandóan nőtt. (2002-ben a szavazatok 34, 2007-ben 47 és 2011-ben 50 százalékát kapta.) De már akkor bevetette a hatalom megtartásának más eszközeit is. Felélesztette az oszmanizmusnak nevezett irányzatot, amely befolyásra akar szert tenni az Ottomán Birodalom egész térségében. Az atatürki reformokkal szemben ismét szóhoz juttatta a vallást. Megtörte az 1960-ban, 1971-ben és 1980-ban államcsínyt végrehajtott hadsereg hatalmát. Még a kurdokkal is megpróbált békét teremteni.
Később azonban részben megízlelte a hatalmat, részben rájött, mindez nem elég a teljhatalomhoz. Ezért nemcsak fokozta az oszmanizmust és a vallásosságot, hanem ő lett az, aki az országban, sőt Szíriában és Irakban is megvédi az országot a kurd terrorizmussal szemben. Akár a mindenható Amerikával szemben is érvényesíti az ország érdekeit. Mindezen felül a teljhatalom megszerzéséhez kapóra – ahogy ő maga mondta, Allah ajándékaként – jött az államcsínykísérlet. Ez tette lehetővé, hogy megvalósítsa az ellenzékiség minden formáját elfojtani akaró politikus álmát: leszámolhatott minden másképp gondolkodóval.
Azóta kihallgattak 168 ezer és letartóztattak 50 ezer személyt. 46 357 embert elbocsátottak. Több ezer intézményt – iskolát, társadalmi szervezetet, alapot – felszámoltak. Egyszóval előkészítette a talajt, hogy hivatalosan is átvegye a teljhatalmat.
