Számos alkalommal visszajelzések érkeznek szövegeimre. I-má-mú, gyí-gyá, hüm-hó, ho-hoh-hó, na-na, ejnye-bejnye, ah-hah-bah! Minden alkalommal megdöbbenek, mert minden visszajelzés arról tudósít, hogy nem tűnik fel hosszú idő óta tartó, szorongássá mélyült küzdelmem azzal a ténynek tűnő valamivel, hogy valahol elveszett a szavak szabad használata, ezáltal pedig kordába, ketrecbe, börtönbe kerültek a szavak és velük együtt a valóság is.
Nem szoktak kitérni a visszajelzések erre a helyzetre. Ez pedig legalább két dolgot jelent, az egyik mindenképpen az lehet, hogy nincs ilyen helyzet, csakis az én fejemben, a másik pedig, hogy annyira van, hogy már elfogadottá vált, alapértelmezett lett, ezzel tehát nem is kell, nem is érdemes foglalkozni. Mindkét esetben velem van a baj. Ha a szavak szabad használata nem veszett el, akkor a helyzet, amelyben emiatt vagyok, képzelt helyzet, a valósághoz semmi köze, nem is érintkezik azzal, amit tehát leírok, az köszönőviszonyban sincs a valósággal, márpedig ha ez így van, akkor a szövegem már nem lehet értelmezni, hiszen nincs honnan kiemelni, és nincs miből kipárolni. A szöveg kellene, hogy a képzelt helyzetek terepe legyen, ahol már nem fontos a valóság, de ahhoz, hogy a mondatokból kipárolódhasson az a többlet, amely miatt irodalommal, szöveggel, mondatokkal bíbelődünk, ahhoz mégiscsak a valósággal kell főznünk. A másik lehetőség, hogy alapértelmezetté vált a szavak szabad használatának megszűnése – a kontroll, amelyet a szövegben alkalmazunk, már nem belőlünk táplálkozik, erkölcsi, esztétikai megfontolásai és felelőssége sem. Adott a séma, amelyhez a szöveg hozzápasszintja az erkölcsi, esztétikai mérlegeléseket, ezt nevezve a szavak használati szabadságának. Ez ellen berzenkedni nem túl építő magatartás – miféle séma?!
Egyetlen szóba sűrítettem mindazt, amit arról gondoltam, hogy börtönőrökké váltak a szavak, megszűnt a szabad használatuk, már nincs felettük hatalmam, mérlegelnem kell, hogy mit és hogyan írhatok le, ha egyáltalán. Ez a szó a rózsaketrec volt, mivel pedig ez egy könyvcím, az összes többi, a könyvben lévő szó és mondat értelmezi ezt az egyet, hivatott leírni és megérinteni a küzdelmet, amelyet nem lehet leírni, mert börtönőrök a szavak – ugyanoda érkeztünk vissza.
Megpróbálok abból kiindulni, ami a saját tapasztalatom a szavakkal. A kilencvenes években az volt a legfőbb gondom, hogy a velünk megtörténő valóságot miképpen lehetséges leírni. A szó: háború, használható-e? És ezek a szavak: testvérháború (?) – amihez nincs közünk, de rajtunk is beteljesedik minden borzalma. Rá fog menni az életünk. Erkölcsi és esztétikai megfontolások mentén rakosgattam a szavakat, de eszembe sem jutott, hogy azon tűnődjek, korrekt módon alkalmazom-e őket.
Azt hiszem, az európai szavak között és jelentésében még nem került helyére az a botrány, amelyet a bombázással záruló jugoszláv háború jelent – ebben a helyretevő munkában (is) talán a legmesszebbre Ouřednik jutott. Egy, a magyar fordítójával, G. Kovács Lászlóval készült interjúban arra a kérdésre, hogy rokonítható-e (Ouřednik) a kortárs magyar irodalomban valakivel, a fordító azt válaszolta, hogy nem tudna hasonló szerzőt mondani, a nyelvi sokszínűség, leleményesség, játékosság, humor tekintetében nagyon távoli rokonokként Esterházy Pétert vagy Parti Nagy Lajost említhetné, de az ő műveik alapvetően mások. Ez egy idei interjú, néhány hónappal ezelőtt olvastam. Akkor kezdtem ezt a szöveget, februárban. Sokszor hagytam félbe – véletlenül félregépeltem, és azt írtam: félve. Amikor kijavítottam, rájöttem, hogy ez is igaz. Sokszor hagytam félve és félbe, most sem szándékozom lekerekíteni, megírni sem, csak érinteni, közelíteni, meg-megírni valamit abból, ami a rózsaketrec-érzést okozza, ha a szavakra gondolok.
A kilencvenes évektől a délszláv háborúnak és az ország szétesésének a megírásáig, vagyis 2005-ig tehát azt nem tudtam, használható-e az a szó, hogy háború. Egyrészt nagyon erős, hatalmas és foglaltnak tűnő szó volt. A nagy háború és a holokauszt pecsétjét magán viselő második világháború ki- és betöltötte a szó jelentését. Másrészt hogyan írhatok egy háborúról, annak minden szenvedéséről, pokláról, katonák haláláról és polgári áldozatokról, amikor békében élek. Másrészt nem vagyunk háborúban. Nincsenek mozgósítások. A frontról – amely nem is létezik – visszaérkező koporsók és bennük a mozgósított tartalékosok holtteste valóság és igazság ugyan, ami mégiscsak azt kell jelentse, hogy háború van. De leírható-e ez a szó és vele együtt minden más, vagy csak nyarvogás volna – a szenvedőkhöz, a háború valóbani poklában élőkhöz viszonyítva. A szavak erkölcsi és esztétikai szempontú vívódások közepette történő keresése azonban nem vetette fel azt, hogy börtönné vált volna a valóság, amelynek börtönőrei maguk a szavak. Érthető és világos jelentésük volt. Annak mondatokba, szövegbe, irodalomba vonása, hogy a kommunista és internacionalista ideológiát a nacionalizmus és sovinizmus váltotta fel, de ez nem jelentette sem egyének, sem nemzeti közösségek, sem a többség, sem vallási közösségek megbélyegzését, ahogyan nem lehetett ezek közül egyetlennek sem mindent felülíró értéke. Volt erre törekvés, szolgálatába állt ennek a törekvésnek számos író, akadémikus, mégsem győzhette le az emberi értéket – a művészetben sem. Felszabadító erejük volt ebben a tekintetben a szavaknak, a mondatoknak, ellenállást jelentett, és vörös vonalat – az akkori időkben született szerb irodalmi alkotásokat, felidézhetjük ezt, számomra legalábbis sokat jelentettek, mert kell erő ahhoz, hogy a szavakat szembenézésre és leírásra használjuk, ezt nagyra becsültem azoknak a bonyolult éveknek a szerb irodalmi alkotásait olvasva.
Húsz évvel később megjelent a délszláv háborút követő éveket érzékletesen feldolgozó magyar nyelvű vajdasági regény is. Nem békeévek ezek, mert nem lehetséges a béke, amíg nem történik meg a feldolgozás, ami viszont azért lehetetlen, mert nincsenek hozzá kellő szavak – ez úgy is ábrázolható, hogy – például – akihez a regény főhőse beszél, az egy szót sem ért az egészből, mert nem bírja a nyelvet, vagy alszik, miközben a szavak folynak a főhősből. Ugyanakkor vannak bizonyosságok is. Egyik – például –, hogy a magyaroknak nem akarja és nem tudja elmondani a főhős a fájdalmakat, traumákat, gennyes gócokat, a másik – például –, hogy távol kell kerülnie a helytől, hogy esetleg meg tudjon bocsátani. El kell utaznia a tengerhez, hogy megbocsássa Újvidéknek az elhibázott éveket. Nagyon sok szempontból tanulságos ez a regény, amelyben a hősök felett típusok vannak, nőerőszakoló állatok és ennek megfelelően áldozatok is, népirtás és ennek megfelelően felelősök is. És ott van az óriási belső küzdelem, amely a regény írója számára nemcsak lehetetlenné teszi, hogy éppen azoknak elmondja a dolgokat, akiknek a nyelvén megírja a regényt, hanem képessé teszi valami furcsa általánosításra is – nem talál egyetlen magyart sem, akinek elmondaná mindazt, amiről olyan nagyszerű érzékletességgel szól a teljes regény, ugyanakkor egy egész városnak kell megbocsátania, és nem azoknak, akik a háború okozói és a béke, ezáltal pedig a szavak jelentésének is elrablói. És éppen ez a rendkívül finom és művészileg is jól megoldódott közelítés az, ami miatt – visszatérve Ouřednikhez és a magyar fordítójával készült beszélgetéshez – a szavak szabadságának elvesztésén, felszívódásán, elillanásán tűnődöm. A fordító azt mondja – nem fejti ki –, hogy Ouřednik humora tekintetében egészen távoli összekapcsolással Esterházyt és Parti Nagyot említhetné, az ő műveik azonban alapvetően mások.
És innen már csakis az az érdekes: miben mások – ráadásul alapvetően – az említett két író művei?
Valamiféle választ leltem erre az elmúlt hónapok alatt, de mindig félve- és félbehagytam a szöveget, amely erről szól(na). Most sem fogok másként tenni, aminek egyik oka éppenséggel a szavak börtönőr jellege, amivel kapcsolatban persze rá kellett döbbennem, hogy nem a szavak, hanem használóik viselkednek ekképpen. Azt csak remélni merem, hogy a saját szavaimat nem alkalmazom hasonlóképpen. Nem alkalmazom. Ezt nem remélni merem, hanem tudom. Egyébként mindazt, ami miatt félve- és félbehagytam ezt a szöveget, már régen megírtam volna, megírnám, ahelyett hogy csak törekszem abba az irányba, ahhoz a ponthoz, ahol majd bemásolhatok egy idézetet. Nem azért, mert egyszerűbb, vagy hogy egyszerűbb legyen. Ellenkezőleg.
Ouřednik azon írók közé tartozik, akik arról is véleményt mondanak, amiről a jelen Európájában kultúrember nem beszél. Aki viszont beszél, az nem kultúrember. Így eshet meg, hogy nagyszerű, a legkiválóbbak közül való magyar írók legfeljebb a humorukban állnak távoli rokonságban vele, az ő közelítése azonban egészen más (nincs kifejtve, senki nem őrült meg). Így eshet meg számos más dolog is, ami a néhány évvel ezelőtt megjelent, a délszláv háborút feldolgozó vajdasági magyar regény kapcsán nem merül fel – nyelvbezártság helyett olyan szóbazártság, amiben nem mellékes, hogy éppen azoknak nem mesélhető el (akarattal vagy képtelenségből) a békét és feloldást nem hozó háborúutániság, akikkel ugyanaz a nyelv. Így történhet meg, hogy nem a nyelv és nem a kultúra lesz az alapszinten összekötő kapocs ebben az esetben, míg más megközelítésben, mint amilyen Ouředniké, a kulturális azonosság és érthetőség fel sem veti a nyelvi különbséget. Így aztán a szavak művészete, az irodalom abba a helyzetbe kerül, hogy nyelvekben, de azoktól függetlenül létezik – ami igaz ugyan, és nem is új, azonban már nem úgy igaz, ahogyan azt Goethétől, Babitstól vagy Szerb Antaltól tudhatjuk, de még úgy sem, ahogyan azt Füst Milán vissza-visszatérve olyan sokféleképpen megírta.
Minden más. Nem az, de mégis.
Minden ugyanaz. Semmi sem más, de mégis.
