Június 1-jén, a Durindó és a Gyöngyösbokréta 0. napján mutatták be a Törökkanizsa népzenei hagyatéka című lemezt a község színháztermében, Keszég Ákos, Szabó Annamária, Boldizsár Csaba, a Tiszagyöngye népdalkórus és a Fokos zenekar részvételével, valamint Resócki Rolland és Vázsonyi Csilla néptáncosok közreműködésével.
A körülbelül 13 órát kitevő gyűjtemény 2014-ben került Keszég Ákos népzenész birtokába. Még abban az évben egy koncertet tartottak, idén pedig egy lemeznyi válogatást adott ki belőle a Törökkanizsáért Egyesület a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság és a Tiszagyöngye Művelődési Egyesület támogatásával.
A hangzó anyag zenei szerkesztője Keszég Ákos volt. Vele beszélgettünk a kiadványról, annak fogadtatásáról, jelentőségéről és egyáltalán a népi hagyomány szerepéről életünkben.
Hogyan sikerült a lemezbemutató koncert, mekkora volt az érdeklődés?
– A médiának és a szervezőknek köszönhetően igen sok emberhez eljutott az esemény híre, így meglehetősen nagy érdeklődés követte a közönség részéről, hála istennek, sokan eljöttek megnézni bennünket. 2014 júniusában a közönség egy része már megismerkedett ezzel az anyaggal, amikor az első koncertet tartottuk a Fokos zenekarral a gyűjtésből. Valójában ennek rögzítése került kiadásra, így eleve volt egy viszonylag jó híre.
Milyen szempontok alapján válogattatok a gyűjteményből?
– Zenekarunk játékmódját elsősorban a Király Ernő által gyűjtött Gója zenekar felvételek hangzásvilága határozta meg, ők autentikus vajdasági magyar tamburazenét játszottak. Másrészt természetesen Bodor Anikó, Burány Béla és Sós Törköly Erzsébet gyűjtései is meghatározóak. Úgy próbáltuk összeállítani a lemezt, hogy az a legteljesebben és legautentikusabban mutassa be egy órában a jellegzetességeket, törekedve arra is, hogy a hallgató betekintést nyerhessen a gyűjtők és adatközlők munkásságába. Így róluk is szerepelnek különféle hangbejátszások, interjúrészletek. Mivel a sokszínűségre törekedtünk, vannak itt balladák, pajzán dalok, autentikus táncdallamok vegyesen, ugyanakkor igyekeztünk, hogy koherens egésszé álljon össze a felvétel. Így például kimaradtak a gyermekjátékok, az imák, a különféle néphagyományokhoz kötődő énekek stb. A lemezen szereplő dalok nagy része egyébként megtalálható a teljes Tisza mentén, csak más-más variánsokban, más-más szövegekkel, viszont akadnak olyanok is, melyek kizárólag Törökkanizsa környékén kerültek rögzítésre. Helybéliként is nagyon büszke vagyok, hogy ilyen gazdag hagyaték került összegyűjtésre anno, s feltétlenül hozzá kell tennem, hogy rengeteg értékes anyag lapul még a VMMI archívumában a teljes Vajdaság területéről, amivel szintén érdemes lenne foglalkozni. Nem is elsősorban feldolgozni, színpadra vinni és kiadni, hanem legfőképpen éltetni…
Miben látod elsősorban a kiadvány jelentőségét?
– Ez az antológia egy terjedelmes gyűjtemény parányi részét mutatja csak be. Abból a szempontból fontos, hogy emléket állítsunk a gyűjtőknek és az adatközlőknek, másrészt hogy rámutassunk az itteni zenei hagyaték megismerésének fontosságára. Szerettük volna folytatni a munkát, volt is még egy koncertünk, mely Óbecse község népzenei hagyatékát mutatta be. Célunk volt a Tisza menti községek mindegyikével ugyanezt megtenni, egyelőre viszont időhiány miatt keveset tudunk vele foglalkozni, így szünetel a projekt. Azt próbálnánk elérni, hogy a laikusokat is meg tudjuk szólítani, hogy ők is ráébredjenek a helyi zenei és népművészeti hagyatékunk érdekességére és fontosságára, mivel az az évszázadok folyamán alakult ilyenné, és az itteni közösség mindennapi életének lenyomatát hordozza. A maga nemében tökéletes.
Visszatérve a lemezre: milyen az eddigi fogadtatása?
– Pozitívak az eddigi visszajelzések, persze még új a dolog…
Elhangzott részedről egy – szerintem rendkívül fontos – kijelentés: hogy éltetni kell a hagyományt. Hogyan lehetne ezt megvalósítani?
– Ahogyan régen is tették az emberek, amikor mindez a mindennapok szerves része volt. Énekelni kell, illetve énekelnünk kellene… Hagynunk, hogy ez a napjaink részévé váljon. Semmiképp sem ráerőltetett folyamatként képzelem el, mert régen sem úgy működött, nem is kellett „működtetni”. Amikor a népi hagyományt színpadra kell vinni – noha ennek haszna van a megismertetésben –, akkor már valahol baj van. Úgy gondolom, akkor vagyunk helyén közösségileg, ha laza természetességgel él, és része a mindennapjainknak. De egyelőre még mindig a felvételezés, a koncertezés, a táncházak szervezése a legmegfelelőbb eszköz ahhoz, hogy minél szélesebb közönséghez eljusson, hiszen létfontosságú, hogy az emberek egyáltalán megismerhessék, megérinthesse őket, és a magukénak tudják érezni.
