Most még zajlanak az utolsó felelések, kialakulnak az év végi jegyek. Ilyenkor mindenki a jobbat szeretné, mégsem sikerül mindig. Feleltetések alkalmával azt tapasztalom, hogy a diákok nem mindig törekednek a jobb jegyekre. Jó nekem a négyes is, mondják, pedig azt reméltem, felülkerekedik a küzdőszellem, s tesznek még egy próbát. Mert vesztenivaló nincs, amit tud, azt tud, rosszabb úgysem lesz. Ilyenkor érzem azt, hogy a tanulás tisztelete eltűnik valahol az útvesztőben. Nekem nem az a fontos, hogy mindig mindent tudjanak, inkább az, hogy értsék, miről is beszélnek. Hogy lássam, rendszeresen követik-e az anyagot, vagy csak időnként pillantanak bele a füzeteikbe, könyveikbe.
Megint az a novella jutott eszembe, amikor a gyerek a falusi iskola ablaka alatt hallgatta az órákat, mert nem járhatott iskolába. A mai gyerekek közül csak kevesen becsülik meg a tudást. Talán mert mindenkinek megadatik… Nem kell mindenáron bújni a tankönyveket, késő estig égetni az íróasztal lámpáját, csak hogy mindenből meglegyen az ötös, hanem az értékes, tartós tudásról beszélek, amely előreviszi az életünket, amely életminőséget jelent, kultúrát, műveltséget. S a tudásszomjra, az állandó tanulásra, ismeretszerzésre, mert érdekel valami, meg még több és még több más.
A gyerekek kis korukban még kíváncsiak, csakhogy ez valahol útközben elveszik, valószínűleg a sok teher és kényszer hatására, a rossz tanterv, a nem megfelelő körülmények miatt. Részben pedig azért, mert a családi környezet kevésbé támogatja, erősíti a gyerekekben a természetes kíváncsiságot, nem élteti a tudásszomjat. Sajnos. Olyan iskolák kellenének, ahol felfedezik a gyerekekben a képességeiket, s arrafelé irányítják őket, amerre kell.
Jegyorientált világban élünk, erre építik az iskolarendszert. A hajtás nem mindenkinek megy, ilyenkor év végén főként. Jó érzés kitűnőnek vagy színkitűnőnek lenni, de nem mindenáron. Nemegyszer a szülők követik el azt a hibát, hogy hajtják a gyereküket akkor is, ha az nem képes rá, sokszor még büntetik is őket. Sok minden lakozik a diákokban, ami nem mindig akkor derül ki, amikor mi gondoljuk. Sokszor csak a középiskolában érnek meg annyira a gyerekek, hogy kiderülhet, melyek az erősségeik, vagy merrefelé fordul a figyelmük. A szülő szempontjából a támogatás a legtöbb, amit nyújtaniuk kell, biztos háttérként, hogy a gyerekük meglelje, megtudja, mi az, amit egész életében csinálni szeretne, amivel majd megkeresheti a kenyerét. Néha ez még a középiskolában sem derül ki, ami szerintem nem olyan nagy baj.
A minap olvastam, ami éppen ideillik, ehhez a gondolatmenethez, s a következőképpen hangzik: „Most megnőtt, és bizonyítványt kap, tele ostoba jegyekkel. Jegyet kap, és fél. Fél, mert azt akarja majd, büszke légy rá, szeresd őt, ezért küzdött, ezért hajtott. De mi tudjuk, győzni mindig nem lehet. Állj mellette, fogd a kezét, és mondd el neki, hogy szereted… És lesz majd tűzoltó, meg vadakat terelő juhász, kit érdekel, ha közben élhet, boldogan. Hogy akkor is tökéletes lesz, ha elbukik, ha kudarc éri, majd ott állsz, és felsegíted. Mert őt kaptad. A szertelent, aki néha hanyag, aki játszik, mert gyerek, és aki igenis kötelességét teljesíti. Mert gyerek, mert boldog, mindenáron, bármi áron.” (Theodorovits Andrea)
A legjobbak közt ilyenkor versengés alakul ki a generáció diákja címért. A Vuk-díjasok közül kiválasztják azt, akinek a legjobbak az eredményei. Ez akaratlanul is valamiféle harc. A jó ügyért ugyan, de akkor is az. Kicsit sajnálom ilyenkor ezeket a diákokat, mert csak egy kaphatja meg ezt az elismerést. A többi pedig, aki nem, valamennyire biztosan csalódott lesz. Pedig mindegyik megérdemelné, aki ugyanis eléri azt a kiváló eredményt, hogy nyolcadikig minden tantárgyból kitűnő eredményt ér el, azt csak dicsérni lehet. Nagyon.
Nekem is ezt kell tennem, amikor kiállok a szülők, kollégák elé kiosztani a megérdemelt jutalmakat, diplomákat. Azt kívánom nekik, hogy a tanulmányi eredményüktől függetlenül mindegyikük boldog legyen, megtalálja magát ebben a kavargó és nehéz világban. S remélem, hogy szüleik továbbra is mögöttük állnak majd, észrevétlenül, hogy bármikor segítséget nyújtsanak, amikor erre szükségük lehet.
