„Nem kellett volna elszöknünk innen, s ha mégis megtettük, kár volt hazajönni. Aki ezt is, azt is megízlelte, s mindkét alkalommal tévedett, annak nem marad más, csak a hallgatás.”
(Milovan Danojlić: Levelek Amerikába)
„Te meg én, kedves Petrović barátom, kinéztünk egy kicsit a résen, de most ideje visszahúzódnunk a csigahéjba. Nem nekünk találták ki a valós világot, mégiscsak ez a miénk, ahonnan megpróbáltunk elmenekülni, ez nőtt a szívünkhöz. Mi fel tudjuk mérni az észszerű élet előnyeit, de a magunk észszerűtlenül berendezett világa nélkül egyszerűen nem tudunk meglenni! A húsunk inas, nem puhult meg a „népek olvasztótégelyében”. Kemény maradt a bőrünk, s megperzselt lelkünk kölyökkutyaként ugrál, feszíti láncát, míg meg nem találja a szülőföldjére visszavezető utat” – írja második levelében Milovan Danojlić regényének főhőse, Mihajlo Putnik. A tíz „episztolából” álló levélfüzér, levélregény címzettje: Stevan (Steve) Petrovic(h), 2822 Lincoln Ave, Cleveland, Ohio, 43220 USA. Mihailo Putnik Amerikában maradt barátjának, sorstársának írja beszámolóit a szerbiai Kopanjából. Valamikor a háború után indultak el innen együtt, de Putnik visszatért 70-es évek Jugoszláviájába, ahonnan évek óta egyre többen vándorolnak el, csak „a lehetőség miatt”, vagy mert „nincs is tán ember, akiben ne támadt volna fel akár egyszer is a vágy, hogy elmenekülni innen...”, és megállíthatatlanul „csak mennek az emberek, azt sem tudják, hová, merre. Akár a madarak, ha eljön a költözés ideje...”
Milovan Danojlić szerb szépíró, esszéista és irodalomkritikus több mint hetven kötet szerzője és rangos irodalmi díjak, elismerések (NIN-díj, Belgrád Város Októberi Díja, Zmaj-, Branko Ćopić-, Isidora Sekulić-, Desanka Maksimović-díj, Pečat Vremena irodalmi díj) kitüntetettje. 1984 óta Franciaországban él és alkot. 1987-ben megjelent Dragi moj Petroviću (Levelek Amerikába) c. regényét most Szilágyi Károly kiváló fordításában olvashatjuk magyarul. A 10 levélből/fejezetből álló műben a titói Jugoszláviát maga mögött hagyó két „bajtárs” levelezésébe tekinthetünk bele. A regényt (újra)olvasva, megdöbbentő a felismerés, hogy Danojlić
regényének szinte minden mondata első megjelenése után negyedszázaddal is, napjainkban is mennyire aktuális.
Danojlić levélírója eleinte sem lebeszélni, sem rábeszélni nem akarja barátját a hazatérésre. „Neked kell döntened. Ha nagyon gyötör a honvágy, ne vesztegesd az időt: talán nem is olyan fekete az ördög, amilyennek én látom. Ám ha lemondasz hazatérési szándékodról, akkor sem tévedtél nagyot. Ha hazajössz, megbánod, ha nem, sajnálni fogod, hogy nem jöttél” – írja egyik levelében Putnik.
Az öregúr tollából kezdetben csupán részletes, minden apróságra kitérő beszámolók születnek, amelyekben ráérősen, minden részletre kitérően megfigyelve a kopanjai-szerbiai hétköznapokat értekezik számukra jelentős apróságokról. Később azonban, továbbfűzve a levelek sorát, nem mulasztja el beleszőni azokba az erőteljes társadalomkritikát, országunknak a fejlett Nyugattal szembeni elmaradottságát, a jugoszláv társadalom felszínes „modernizációját” és a semmittevő bürokrácián nyugvó államapparátusának bírálatát. Rámutatva a szerb nacionalizmus „éretlenségére”, mentalitásuk, történelemszemléletük fonákságaira, mintegy előrevetíti a jövőben bekövetkező eseményeket. A jugoszlávság eszményben csalódott szerbség siralmait is megidézi: „Ostobák voltunk, lehet, hogy megérdemeltük egymást – és így együtt mindazt, ami még vár ránk.” A nagyvilágban „kisebbségként” számontartott kis népek helyzetét csak kívülállóként ismerhetjük meg, mi, akiknek „nemhogy nagy korszakaink, nagy személyiségeink nincsenek, de odaát jószerivel azt sem tudják, hogy a világon vagyunk!” – írja barátjának Putnik.
A Mihailo Putnik elmélkedéseiben felvázoltak közül sajnos éppen a legrosszabbak következtek be térségünkben. A levélíró mintegy orákulumként egy helyütt a következőket jegyzi le: „Egy helyben topogunk, a szakadék mélyén. Sokan úgy élik le az életüket, hogy nem is tudják: egy szurdokban vegetálnak... Fekszünk a szurdok mélyén, a szél magasan fölöttünk süvít, a nap csak estefelé süt le ránk, akkor is ferdén... Ha fel akarna bennünket ébreszteni valaki, kénytelen volna hadat üzenni.” Mindannyian tudjuk, ez sajnos bekövetkezett.
Az esszéisztikus hangvételű levélregény a Forum Kiadó gondozásában, Balázs Attila utószavával jelent meg. Balázs Attila szerint Danojlić regénye, ez „a Jugoszláviában született regény túlélte az adott országot, sokak szerint tákolmányt – máig érvényes módon”.
A levélíró Mihailo Putnik (vagy talán inkább Milovan Danojlić) leveleiben a valóság és emlékezet határai eltűnnek, összemosódnak, akárcsak a valaha volt országé. A szülőföld képei, amelyek felsejlenek előtte, visszatértekor már nem olyanok. Az emlékezet szűrőjén át a vidék valószínűtlenné módosul, a táj már nem ugyanaz. Az az ismerős hely, amit a levélíró „odaát” maga elé képzelt, Milovan Danojlić szerint: „valahol talán továbbra is megvan, ha térben nem is, akkor az időben, ha e világon nem, hát valahol kívüle. Kell, hogy legyen valahol egy ország, amely méltó rá, hogy beleszülessünk.”
