2024. április 26., péntek

Lélekben egy és oszthatatlan

Gondolatok a nemzeti összetartozás napja alkalmából

„Magyarság csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből” – írta Babits Mihály hetvenhét évvel ezelőtt, majd az általa alkalmazott, a nemzetet az emberrel egybevető hasonlat megvilágítása kedvéért – a kort uraló szellemtörténeti látásmód jegyében – így folytatta: „A nemzet épannyira egyéniség mint az egyes ember.” (Nyugat 1941/1.sz.)

A továbbiakban arról ír, hogy az oszthatatlanság ellenére a különböző színek, ízek létjogát – a transzilvanizmus a lezárásnak szánt vitairata témája – a magyarságtól sem lehet elvitatni. „Erdély valóban különszínü ország. Csakhogy ez az erdélyi különszín hozzátartozik az egységes magyarság színképéhez” – mondja ki a szentenciát Babits.

Azt állítja tehát az egyik legnagyobb magyar költő, hogy valami rejtélyes módon egyén(iség) a nemzetté érett közösség is. Amint a két szó összevonásából megalkotott fogalom a magyarban hajszálpontosan kifejezi, egyénnek lenni nem is olyan egyszerű dolog, több követelménynek kell ugyanis megfelelni hozzá. Az egy-én mint én (azaz mint öntudat) először is egyetlenegy kell, hogy legyen (miként Babits fogalmaz, nem lehet több belőle) és oszthatatlan is (mint a költő írja, a magyarságot nem lehet régiók szerint szétszabdalni, mert az olyan volna, mintha az embert felnégyelnék).

(Ótos András archív felvétele)

(Ótos András archív felvétele)

Trianonban mégis valami ehhez hasonló történt, felnégyelték a magyar hazát, és a „hun volt, hun nem volt ország” testrészeinek a darabjait középkori szokás szerint kitűzték a rajta osztozók fővárosainak a várfalára. Jó, beismerem, az utóbbi kép már irodalmi eszközöket használó túlzás volt, az viszont történelmi tény, hogy a Trianon kastélyban 1920. június 4-én meghozott békediktátum négy országnak adta Magyarország kétharmadát, a területekkel együtt a magukat magyarnak tartók egyharmadát. A vesztes Ausztriának, a mindvégig keményen harcoló, a délszlávok közös államát megteremtő győztes Szerbiának, az újból országot kapott, a világháborúban azonban a vesztesek oldalán küzdő cseheknek és a vesztesből az ismételt hadüzenettel az utolsó napon újból a győztesekhez „átigazolt”, előtte viszont különbékét kötött Romániának.

Babitsnak 1941-ben ne lett volna igaza, mégis fel lehet darabolni az egységes magyarságot? Kétségtelenül vannak ilyen szándékok, például a székelyekkel és a csángókkal, amikor nem magyarnak mondják őket Romániában, ezt szolgálta a titói Jugoszláviában a jugoszlávság eszméje, ahova besorolhatta magát mindenki az albántól a bosnyákon át a magyarig, aki nem akarta magát egyik nemzet tagjának sem vallani, de vannak ilyen szándékok a magyarok körében is. Megtapasztalhattuk a magyarságból való kitagadottságnak a megsemmisítő érzését mi is 2004-ben. A fájdalom pedig attól még nem enyhült, hogy tudtuk, nem a magyarságunkról, hanem az állampolgárságunkról szavaztak nemzettársaink. Csakhogy nem csupán arról szólt a voks, ezzel is mindannyian tisztában voltunk. A DK a legutóbbi választáson újból a határon túli magyarok ellen kampányolva próbált szavazatokat szerezni, nem teljesen sikertelenül, bizonyítva, hogy a mély gyökereket eresztett magyar–magyar megosztottság miatt egyesek körében december 5-e szelleme még mindig él és virul, és hát Gyurcsány Ferenc is a régi.

Babitsnak mindezek ellenére is igaza volt, az országot fel lehet darabolni, a nemzetet viszont, ha az vállalja magyarságát, sohasem, a nemzethez ugyanis lelki, nyelvi, történelmi és kulturális értelemben tartozik az ember. Ezek közül pedig egyiket sem lehet szétszabdalni, részeire szaggatni addig, amíg Babits kifejezésével élve a nemzet egy-én(iség)ként működik. Úgy, ahogy kell.

Az állampolgári hovatartozás nem a magyarsághoz tartozás kritériuma, habár ezzel az állítással az államnemzeti identitás francia modelljét vallók közül nem mindenki ért egyet. Szerintük az a magyar, aki Magyarország állampolgára. Nálunk azonban nem ez, hanem a német kultúrnemzeti identitástudat vált a meghatározóvá. A közös nyelv, a közös történelem, a közös hagyományok, a közös kultúra alapján valljuk magunkat magyarnak.

A magyarrá levésben ennek ellenére a felsoroltak, még a sokat emlegetett nyelv is, másodlagos fontosságúak. A lélek mélyéből fakadó aktus – az, hogy valljuk és vállaljuk magyarságunkat – tesz bennünket igazán magyarrá, és nem a nyelv vagy a kultúra ismerete. Emiatt lehetséges az – gondoljunk csak Liszt Ferencre –, hogy azt is magyarnak tartjuk, aki csak döcögve beszéli ezt az Európában egyedülálló, gyönyörű nyelvet.