Amikor 1980. május 4-én Tito a ljubljanai klinikán földobta megmaradt fél talpát, az ifjúsági stafétát is leállították. Egy kis időre. Abban az évben a staféta március 23-án Újvidékről indult, a város főteréről. A dísztribünt a városháza és a katolikus templom között építették föl, és Svetozar Miletić szerb utópista politikus szobra, Ivan Meštrović alkotása, fölemelt jobb kezével akkor is úgy fenyegette a magyar katolikus templomot, mint annak idején maga Miletić a magyarokat a budapesti parlamentben. Innen indította útjára a stafétabotot az akkor még fiatal szobrász, Szilágyi László alkotását, egy Zoran Ostojić névre hallgató vasesztergályos. Ott voltam jómagam is, mert fényképezni kellett az ifjúsági lap számára a nagy eseményt.
Mit kell tudni erről az ifjúsági stafétáról? Csak azért, mert a mai, lassan nagyapa, nagymama korú emberek emlékezhetnek csak rá. Minimum. Sokan közülük futhattak is valamelyik stafétával a kezükben száz, százötven métert településük határában, a kiválasztottabbak akár a főutcán is, a legmegbízhatóbbak meg személyesen adhatták a főtéren fölállított dísztribünön a helyi párttitkár vagy ifielnök kacsójába. A párttitkár vagy ifielnök meg fölnyitotta a stafétabotot, kivette belőle a papírt, amiről aztán fölolvasta Jugoszlávia népeinek és nemzetiségeinek az évi születésnapi jókívánságait (hosszan tartó taps, kóló másnap hajnalig), majd összehajtotta a papírt, visszadugta a bot belsejébe, lezárta, majd átadta a következő kiválasztott fiatalnak, aki általában zászlókat lengető népes csapat kíséretében elviharzott a szomszéd település irányába. Így kígyózott végig az egykori Jugoszlávián minden tavasszal az ifjúsági staféta, megtéve csaknem tízezer kilométert, hogy május 25-én, a szeretett Tito elvtárs születésnapján Belgrádban, a jugoszláv néphadsereg stadionjában átadják az ünnepeltnek, az államelnöknek és hadseregparancsnoknak, a pártvezérnek és háromszoros néphősnek. Előtte egy nagy tömeges tornagyakorlatot mutattak be. Erre a szlettre minden köztársaságból és tartományból kiválasztottak egy vagy több középiskolát, amelynek ugyancsak kiválasztott tanulói kora tavasztól május 25-ig mást se csináltak, csak a focipályán a tornatanárok irányításával a szlettet gyakorolták. A staféta minden évben más és más köztársaságból, illetve tartományból indult, rotációs alapon, így nyolcévente került rá a sor ugyanarra a szocialista köztársaságra vagy tartományra. Persze akkor is nagy versengés zajlott azért, hogy melyik településre essen a választás. Azóta ezek a köztársaságok különálló kis államok lettek, s az lett Szerbia déli tartománya is, csak az északi nem önállósult. Pedig milyen elszántan énekelte az egykorvolt ország apraja-nagyja, hogy „Tito elvtárs megfogadjuk néked, hogy a te utadról soha le nem térünk.”
Május 4-én, 1980-ban bejelentették tehát, hogy népeink és nemzetiségeink legnagyobb fia, a mindenki által hőn szeretett Josip Broz Tito meghalt. Az ifjúsági stafétát is leállították, amely akkor éppen a horvátországi Slunjban, a Plitvicei-tavak közelében járt kézről kézre. Tito koporsóját a Kék vonattal szállították Ljubljanából Belgrádba, a Szövetségi (ma csak szerb) Szkupstinában ravatalozták föl, és itt helyezték el a stafétát is. Temetése egy nappal az igazi születésnapja után, május 8-án volt. (Josip Broz ugyanis 1892. május 7-én született Kumrovecban. Hogy miért rakták át 25-ére, én nem tudom.) Abban az évben, vagyis 1980-ban, elmaradt a nagyszabású szlett is. Akkor azt hittük, örökre, hiszen az lett volna a logikus. Csakhogy az országos ifjúsági szövetségben észbe kaptak, hogy mi lesz velük, ha nem lesz ifjúsági staféta és nem lesz szlett, merthogy egész éves munkájuk közé tartozott ezeknek a tervezése, szervezése, mi több, ez volt a leglátványosabb, a leginkább kézzel fogható. Ezért kapták nem kis fizetésüket. Mehetnek majd vissza dolgozni olyan fizetésért, mint amilyen annak a munkásosztálynak volt, amelynek a nevében szónokoltak országszerte. Kitalálták hát, hogy „Tito után is Tito”.
És 1981-ben ismét útjára indították az ifjúsági stafétát. A grobárok stadionjában (a belgrádi Partizán focistáit hívják grobároknak, sírásóknak, gyászhuszároknak, merthogy fekete-fehér a mezük) a nagy szlettgyakorlatokat is megtartották, csak a botot attól kezdve nem az ünnepelt, hanem az országos ifjúsági elnök vette át, igaz, Tito fényképe alatt. A stadionban minden évben nagyobb és nagyobb lett a Titót ábrázoló szobor, de személyi kultusz, az nem volt, sem Tito idejében, sem utána.
Aztán történt, hogy 1987-ben Szlovéniára került a sor, hogy megszervezze az indulást. A szövetségi (szocialista, mi más lehetne?) ifjúsági szövetség elfogadta a tervet, miszerint a stafétát a Triglavról, Jugoszlávia legmagasabb hegycsúcsáról hozzák majd le, s indítják országos útjára. Az ötlet nagyszerűnek ígérkezett, és az is, hogy ezúttal nem bot lesz, hanem építmény: egy panteon, az összes istenek temploma, hiszen Tito több volt az összes létező és nem létező, idejétmúlt vallási vezérnél. A plakátot is elfogadták, amelyen egy életerős fiatalember, amolyan falu bikája feszít egy csomó zászló között. A felirat pedig egyszerű és tömör: „Dan mladosti”, vagyis „Az ifjúság napja”. Rendben folytak az előkészületek mindaddig, míg valaki föl nem ismerte az 1930-as évek Hitlerjugend plakátját, csak a horogkereszteket cserélték le ötágú csillagokra. Nagy volt a botrány, főleg, ha belegondolunk még abba is, hogy fölviszik, mondjuk helikopterral, a Triglav csúcsára a stafétának szánt panteont, hogy itt van, vigyétek, ha bírjátok, szaladjatok vele, ha tudtok. Hirtelenjében plexiből készítettek egy olyan, nyolc ampullából álló stafétát, amelyenek a hegyén egy-egy piros vércsepp áll. Ezt hordozták végig, mint valami véres kardot, a nem sokkal később szétesett országon, akárha az elkövetkező véres háború előszele lett volna. Tito elvtárs, megfogadjuk néked....
Az utolsó ifjúsági staféta 1988-ban járta végig az országot, az akkor még létezőt, aztán a országos ifiszövetségben ülő új emberek megszüntették a személyi kultusz – ami, úgy-e, nálunk nem volt – eme kézzelfogható bizonyítékát. Ekkor tartották meg az utolsó szlettet is, most volt 25-én harminc éve. Ekkor fényképeztem én is ezt a Tito-portrét Újvidéken, limáni lakásunk szabadtéri szemétgyűjtőjében. A háttérben a vízmű kerítése látható, nyilván a vállalat valamelyik közösségi termének a falát díszítette addig. Alatta fogadkoztak, „hogy a te utadról soha le nem térünk”, aztán meg, miután idejét múlta, kidobták. A derék szemetesek meg, úgy látszik, nem merték elszállítani, nyilván nem haladtak a korral, nem tudhatták, hogy aki a történelem szemétdombjára került, annak a portréját – immár büntetlenül, nagy szó! – a mi kis szemétdombunkról ők is elvihetik a többi szeméttel együtt. Nem tették, hanem oda támasztották a szemétgyűjtő falához, ott volt esőben, szélben, napsütésben, sokáig. Mi lett a sorsa, nem tudom, egyszer csak eltűnt.
