Életünket, társadalmunkat és történelmünket a forradalmak formálják. És nincs vesztes forradalom. Leverhetik, de anélkül is minden világokat megmozgató, tabukat döntő nagy megmozdulást természetszerűen követ. Ilyen volt Az 1968-as francia forradalom is. Folytatásos tárcánkban erről a nagy eseményről szólunk.
Az év, amely megváltoztatta a világot – a L’Express c. francia hetilap címe adta ezt a minősítést 1968-nak. És tényleg abban az évben mintha mozgásba jött volna a világ. Nemcsak olyan megrázkódtatások éve volt, mint Martin Luther King néger polgárjogi harcos és az akkor elnökjelölt Robert Kennedy meggyilkolása, hanem a legkülönbözőbb mozgalmak éve is. Harc folyt a vietnami háború ellen, a négerek hátrányos megkülönböztetése ellen, a munkások jogaiért, és főképp egy új erő, az egyetemi fiatalság bemutatkozásának éve volt szinte az egész világon. Franciaország nem volt egyedülálló, hanem csak az az ország, amelyben a mozgalom igazi forradalommá, az egész országot megbénító erővé vált.
AZ ELSŐ GOLYÓ
A lavinává lett mozgalmat apró hógolyók indították el. Az év nem Párizsban, hanem az ország belsejében olyan apró kis eseményekkel indult, mint incidens egy nagygyűlésen, egy sztrájk, egy zavargás egy kisvárosban, hogy gyorsan megmozduljon az említett új erő, az egyetemi ifjúság. Az első esemény, amely jelezte, hogy ebben az évben még nagy dolgok fognak történni az volt, hogy Caenban egy egyetem megnyitásán 1968. január 18-án megtámadták Alain Peyrefitte oktatási minisztert.
Caen egy kisváros Alsó-Normandiában. Mindössze 110 ezer lakosa volt 1968-ban, ma sincs sokkal több, csak a városhoz tartozó településekkel együtt van 400 ezer lakosa, tehát kisebb, mint Újvidék. De ennek a kisvárosnak két egyeteme, repülőtere és tengeri kikötője van. És itt jelentkezett az is, hogy nemcsak az egyetemistákban gyülemlik valami, hanem az elégedetlenség hatalmába keríti a munkásokat is. Franciaország ugyanis 1950-től kezdődően nemcsak az egyetemek megnyitásának korszakán esett át, hanem egy erőteljes iparosítás is megindult, és a munkásság kezdett annak tudatára ébredni, hogy tömegességében erő van, sőt, hogy ezt az erőt be kell vetni helyzetének javítása érdekében.
Úgy kezdődött, hogy január 23-án sztrájkba léptek egy teherautókat összerakó üzemben. Ezzel indult az esemény, amelyről a Le Monde ezzel a címmel tudósított: „Caen: a sztrájk a munkások parasztlázadása”. (Franciaországban ugyanis az elégedetlenség megnyilvánulásának tekintették a la jacquerie-t, a parasztlázadást.) A sztrájk ugyanis gyorsan oda vezetett, hogy a munkások elbarikádozták az üzem bejáratát, ezért Gaston Portal (aki ezzel a tettével emelkedett ki az ismeretlenség homályából és érdemelte ki azt a minősítést, hogy ő indította el a forradalmat) helyi prefektus parancsot adott a rendőrségnek a barikádok eltávolítására. Az akció kiváltotta zavargásoknak több száz sebesültje lett. A munkások azonban február 5-én felvették a munkát.
A MÁRCIUS 22. MOZGALOM
A forradalom igazi kezdetének azonban egy másik kisvárosban lejátszódó eseményt tekintenek, olyannyira, hogy a lázongást mozgató erők Március 22. Mozgalomnak nevezték magukat. Ez a kisváros Nanterre, Párizs közelében. A városkának 1968-ban 90 ezer lakosa volt. De képzeljük el – a később részletesen megtárgyalandó új társadalmi jelenség meggyőző jeleként –, hogy ebben a kisvároskában akkor 38 ezer egyetemista volt. És gondolhatjuk, hogy milyen erőt jelent ennyi, könnyen lelkesedő, szinte semmitől vissza nem riadó fiatal egy rakáson.
Ennek az egyetemnek a része volt a Sociologie a la faculté des Lettres de Nanterre nevű szociológiai kar. A karnak ezer egyetemistája volt, tehát úgyszólván mindenki ismert mindenkit. Emellett volt még egy körülmény, amely ezt a kart képesítette arra, hogy fogékonnyá váljon forradalmi eszmék befogadására. Épületük a valóságos nyomornegyednek számító, munkások lakta városrészben volt. Ez lehetővé tette, hogy a fiatalok között megjelenjenek a francia szélsőbal képviselői, sőt az akkor nagyobb erőt képviselő anarchisták is. Sőt az egyetemisták között voltak arabok is, akik még az előző évi „hatnapos háború” hatása alatt voltak.
Valamennyiüket lázba hozta, hogy a városban 1968. március 20-án, 21-én és 22-én a Vietkong zászlajával felvonuló egyetemisták tüntettek a vietnami háború ellen. A tüntetéseken már március 20-án beverték az American Express kirakatát. De ez csak egy része volt a feltörő amerikaellenes hangulatnak. A fiatalokat mozgósították arra, hogy ne igyanak Coca-colát, ne hallgassák Juan Baezt, hanem inkább Bob Dylant, aki „forradalmár tetstvérnek” számít. A zavargások ellen kivezényelt rendőrök már 20-án letartoztattak négy fiatalt, majd később újabb letartoztatások jöttek.
Daniel Cohn-Bendit – akit később a forradalom vezérei között majd részletesen is bemutatunk – akkor 23 éves volt, a szociológiai kar másodéves hallgatója. Ő hívta össze az egyetemisták nagygyűlését a B2 amphitheátrumba. Elsősorban azért, hogy követeljék letartoztatott társaik szabadon bocsátását. Ezen a nagygyűlésen 6-700 egyetemista gyűlt össze. Ők határozták el, hogy megszállják az egyetemet, és létrehozzák a Március 22. Mozgalmat.
A Mozgalomban társult néhány szélsőbaloldali szervezet. A trockista JCR (Jeunesse Communiste Révolutionnaire, Kommunista-Forradalmi Ifjúság), amelynek Cohn-Bendit is tagja volt és a FER (Féderation des Étudiants Révolutionnarries, a Forradalmi Egyetemisták Szövetsége) rögtön belépett, majd áprilisban csatlakozott az UJC(ML), (Kommunista Ifjúsági Szövetség (Marxista-leninista)) A Mozgalomnak nem volt sem vezetősége, sem fegyelmi szabályzata, még csak programja sem. De a forradalom lavináját elindító hógolyó már mozgásba jött.
