2024. április 26., péntek

Kapcsolódások

1.

Veronában egy hatalmas épületekkel körülzárt téren Dante szobra áll. Erre a mondatra ébredtem. Lehetséges, hogy így van. Liszt Ferenc egy időben magával hordta, vitte, cipelte az Isteni színjátékot. Lehetséges, hogy így van.
Verona létezik. Én felébredtem. Danténak van szobra Veronában. Liszt Ferenc műveiben ott az Isteni színjáték. Akkor amit leírtam, az nemcsak lehetséges, hanem valóban így van. És akkor mi van? Töprengek már napok óta. És közben nem történik semmi, tehát az van, hogy nincs semmi. Az olaszok szeretik Dantét, a magyarok szeretik Lisztet. A turisták szeretik Veronát. Ilyen szép és kerek a világ, amelyben nem érintkeznek egymással a dolgok az emberek fejében, hanem csak körbejárnak a kerekséget alkotó pontok. Amikor körbeérnek, akkor mindenki mosolyog. Sokkal jobb, mint amikor érintkeztek is egymással a kerekséget alkotó pontok, mert abból súrlódás, energia keletkezhetett, ami váratlanságot, kiszámíthatatlanságot okozhatott ezen az öreg és fáradt földrészen. Talán éppen emiatt lett ennyire öreg és fáradt. A sok súrlódástól meg energiától. Liszttől, aki magával cipelte Dante könyvét.
Valami könnyű muzsika hangja száll a levegőben, furulyát, tangóharmonikát és gitárt, zajos, vidám és mégis tökéletes muzsikát lehet hallani. A Piac téren egy külföldi fiatalokból összeállt alkalmi zenekar, három lány és három fiú, akik vidáman és gondtalanul, csodálatosan zenélnek.
Dante? Kedves bólogatás, a tekintetekben nyitottság és őszinte érdeklődés. Várják a folytatást. De nincs folytatás. Ennyi a kérdés. A tekintetek üresek maradnak, erre a szóra nincs semmilyen reakció. Azt gondolták, ez egy kérdés. Ugyanolyan, mint például az, hogy: sört? Dantéhoz nem tartoztak szavak. Még csak Dante sem tartozott Dantéhoz. Ez maga a pokol. Vagy a mennyország. Liszt Ferenc nevét ismerik a turisták. Tudják, hogy így hívják magyarul a repülőteret.

2.

A kedvenc háziállat elpusztulása feletti szomorúság nem lesz kisebb, ha annak haláláról beszélünk, ahogyan dög sem lesz abból, ami elpusztul, de ez már inkább költészet, és nem hétköznap. A hétköznap – állatkínzó az, aki kijelenti, hogy el fog pusztulni a kedvenc, még ha tegnap a Pet’s Hair Salonban jártak is vele, aki pedig a kutyát a tűző napon lévő autóban hagyja, az inkább gondatlan, de szereti őt, azért viszi magával az autóban is, nem számítva arra, hogy meghalhat. Logikus volna arra gondolni, hogy a gazda, aki a kutyát az autóban hagyta, nem gondolt arra, hogy meg fog halni, de ez történt, így a kutya majdnem megfőtt a bezárt autóban. De a nyelv egykorvolt logikája másként működik, és az eb életéről van szó. A kutya életről.
A parasztember, aki a hátsó udvarban napközben kikötve tartja harapós kutyáját, de ad neki vizet, gondoskodóbb lehet, mint az, akinek rózsaszínre festett kompatibilis méretű kutyája a kávézó teraszának forró kövén múlatja életét, időnként belelefetyelve a langyos vízbe. Fogalmam sincs, hogy miként van, még sosem voltam kutya. De úgy képzelem, ha leszáll az este, és leengedik a láncról a méretes és harapós kutyát, ami aztán boldogan szigorú járőrözésbe kezd, nem szörnyűbb annál, mint amikor megkopasztják, hogy ne legyen melege. Az ember feletti szomorúság ott ül az ilyen kutyák szemében.
Nem kötnék láncra kutyát, ahogyan nem nyírnám le a bundáját sem – nem erről van szó, hanem a nyelvről és a tudatról. Azáltal, hogy a magyar nyelvben az emberre használatos aki vonatkozó névmást, mintegy odaadásból, szeretetből és a bunkó parasztoktól való elkülönböződés céljával, használni kezdik a kutyákra és más házi kedvencekre, amiknek igényeiről, életviteléről még kevesebb fogalmam van, ezért feléjük el sem kanyarodom, nemcsak a nyelv lesz szegényebb, hanem a tudat is átalakul – kisebb átalakulás eredményeképpen kikérve lesz, hogy a kutyát aminek neveztessék, és azt állítsák róla, hogy elpusztult, nagyobb átalakulás esetén már feltételezhetővé válik, hogy aki szerint egy kutya elpusztul, az állatkínzó. Kutya élet vár azokra, akik az életet és a halált, valamint az ahhoz tartozó szavakat ember és állat esetében megkülönböztetik.
Kivételnek megmaradhat a hiéna, mert azt senki sem szereti.
Embernek lenni nagy betegség, és gyógyíthatatlan. De a hiéna megdöglik, és az ember az meghal! Ez a különbség. De ezt hinni kell, akkor jó a halál, és az élet is esetleg.

3.

Napok óta kerülgetem a fejemben megragadt mondatot, amely két lehetőség közti választást fogalmazott meg a magyar nők számára. Költészetről van itt szó, úgy gondolom. Olyan sűrítéséről az élet nagy kérdéseinek, amire csak a művészet képes. Szopsz vagy szülsz? Ez itt a kérdés, válasszatok. Nem gondolom, hogy forradalmi volna ez a költészet, sokkal inkább egy összesítő forma. Egyszerre vallomásos, létösszegző, számvető, önmegszólító.
Emlékszem, amikor Forgács Zsuzsa elhatározta, hogy megszerkeszt és megjelentet egy több kötetből álló női antológiát. Nem túlzok, ha azt mondom, nem tartottam fontosnak, hogy szerepeljek ezekben a kötetekben. Inkább menekültem, húztam az időt, hazudoztam arról, hogy mikor adom le a szöveget. Végül, csakis az ő kitartásának és nyitottságának, minden ellenkezést, morgolódást legyőző áradó jellemének köszönhetően több kötetbe is belekerültek a szövegeim. Kinézetre csodálatosan szép könyvek lettek a Kitakart Psyché sorozat kötetei: Éjszakai állatkert – Antológia a női szexualitásról (2005), Szomjas oázis – Antológia a női testről (2007), Dzsungel a szívben – Lányok és anyák antológiája (2010), A szív kutyája – Lányok és apák antológiája (2010).
Nem gondoltam azt, hogy ezek a könyvek meghatározó fontosságú művek, mondhatni alapművek lesznek a magyar irodalomban, mert a genderszemléletről nem gondoltam azt, hogy meghatározó fontosságú lehet az irodalomban. Hiszen az irodalom az csak irodalom. Inkább úgy tekintettem ezekre a kötetekre, mint egy meggyőződéses ember vállalására, aki minden követ megmozgatva, eszméletlen kitartással öt év alatt végigvette azt, amit kigondolt. De most, az utolsó kötet megjelenése után nyolc évvel, az online térnek köszönhetően láthattam ezt a transzparenst, és elolvashattam a rajta szereplő három szót, úgy gondolom, alapműveket tett le az asztalra ezzel a sorozattal a magát Anyaszerkesztőnek nevező Forgács Zsuzsa. Olyan műveket, amelyek immár nem a genderszemlélet magyarországi térhódításáról szólnak, hanem az emberségről. A nőiségről, emberségről.
Olyan alapművek ezek, amiket még egyszer kötelező olvasmánnyá fognak tenni, hogy el ne felejtődjék, milyenek is a nők, milyenek az anyák, az apák, milyenek a lányok gyermekként, milyenek a lányok, miközben érik, alakul a testük, formálódik nőiségük. És ebből fogják tanulni azok, akiknek Dante meg Beatrice semmit nem jelent, hogy hogyan lehet és hogyan lehetetlen beszélni.
Elképzelem, mert az ember annyi mindent el tud képzelni (noha a valóság azt is felül tudja múlni), mit gondolhatott magában az, aki ráírta a transzparensre ezt a három szót, szopsz vagy szülsz. Minden bizonnyal örült annak, hogy sikerült két egy szótagos szóba sűrítenie azt, amit testiségnek lehet nevezni, női egyenjogúságnak is, de az anyaság rabszolgaságától megszabadult emberi létnek is. Talán az is szándéka szerint való volt, hogy a vagy kötőszó használatával kifejezze, nincs átjárás. De a tudomány fejlődik. Minden lehetségessé válik. És akkor a vagy helyébe avagy fog kerülni. Ezzel pedig megérkeznek oda, ahova kívánkoznak. Isten áldja őket útjukon.