A szülőkkel és a tanárokkal beszélgetve rendszeresen felmerül, hogy a tanárok/tanítók az iskolában, anyu-apu pedig otthon kínlódik számos kisdiákkal, mert nincs kedvük a leckéhez, halogatják megtanulni a megtanulnivalót, és az órai munka is sokszor nyűg a számukra. A gyerekekkel való beszélgetés folyamán felmerül a tanulás-tanítás témaköre is, számtalan esetben mondják el (kissé szégyellősen, mintha valami rossz fát tennének a tűzre), hogy bizony az iskolai órák nagyon sok esetben monotonok, unalmasak, és egyáltalán nem keltik fel az érdeklődésüket. Természetesen volt olyan diáklányom, színötös tanuló, aki meg azért érezte rosszul magát, mert minden tantárgyat rettenetesen szeretett, kivéve egyet. Számára nem volt unalmas témakör, lelkesen ült minden tanórán, de azzal az eggyel meggyűlt a baja. Azért is jött el hozzám, saját ötlettől vezérelve, mert úgy érezte, egymaga nem képes megbirkózni ezzel a problémával: egyszerűen nem érdekli az az egyetlenegy tantárgy. Megtanulja, ötöse van természetesen, a tantárgyat tanító tanárt is kedveli, de egyszerűen nem tudja azt a belülről fakadó lelkesedést kiváltani nála, amit a többi tantárgy. Őrlődött, hogy most mi legyen.
Milyen ideális is lenne mindenkinek, ha csupa ilyen gyerek járna az iskolába, aki csillogó szemmel hallgatja a tanárt, és azért van lelkiismeret-furdalása, mert egy-két tantárgy iránt nem érez akkora lelkesedést. De hát mindannyian azt tapasztaljuk, hogy ez a ritkább. Általában olyan tanulók járnak az iskolába, akik megcsinálják ugyan a házit, és próbálnak készülni az ellenőrzőkre, vagyis úgy csinálnak kötelességtudatból, mintha lelkesednének az iskolai tanulnivalóért, de valójában elvesztegetett időnek érzik. Azt hiszem, egy olyan tanulóval sem találkoztam az általános iskolában, aki a házi feladatot valami hasznos dologként emlegette volna, sokan voltak azonban, akik szerint csak időpazarlás. És természetesen olyan diákok is vannak, akik kötelességtudatból sem dolgoznak, na, velük van igazán problémánk, mivel akkor jegyet is nehéz adni, főleg pozitívat.
Mindenhol azt olvassuk, hogy a generációk változnak. A mai gyerekek sok szempontból nem olyanok, mint a korábbi generációk, és mivel ez nemcsak szóbeszéd („Bezzeg a mai fiatalok!”), hanem tudományág is épült rá, hasznos lenne odafigyelni arra, hogy a ma élő, iskolába járó gyerekektől nem várható el ugyanaz és ugyanúgy, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt.
Mi a szakmunkatársakkal mindig igyekszünk a tanárokat és a tanítókat arra bátorítani, hogy hagyjanak fel a végre a hagyományos, megszokott tanítási órákkal és osztályzási módszerekkel, próbáljanak ki mást, ami jobban illeszkedik az új generáció diákjainak személyiségéhez. Az internetet, tableteket, okostelefonokat ki lehet vonni a tanításból, de egyáltalán nem életszerű: a tanulók a privát életükben –vagyis amint kilépnek az osztályteremből (pontosabban amint a tanár kilép az osztályteremből) – folyamatosan alkalmazzák ezeket az eszközöket, kiszolgálja a gyors információáramlás iránti igényüket.
Sokan azt mondják, hogy nem érettek még a mai gyerekek arra, hogy a tanítási órákon rendszeresen előttük legyen az okostelefon vagy tablet. Én ezt úgy mondanám, hogy ezt is meg kell szokni, mint ahogy annak idején a mi generációnkkal – maradt idő óra végén – maximum akasztófást játszottunk, más játékban nem volt részünk. Így fulladt kudarcba az a próbálkozás, ami egy külföldi továbbképzés után született (abban az időben nem volt jellemző külföldre járni továbbképzésre). Egyszerűen nem voltunk rá felkészülve, új elvárás volt, ami váratlanul ért bennünket. Soha többet nem próbált velünk senki semmilyen tananyagrészt játékos formában megtanítani. A mai gyerekeket azonban felvillanyozza a játék lehetősége, könnyen kibújnak a komfortzónájukból, és szívesen vesznek részt ilyesmiben. Úgy gondolom, ez egy jó példa arra, hogy ha már egyébként is ott vannak a kezükben ezek az eszközök, akkor próbáljuk meg megtanítani őket a tanítási órán való alkalmazásukra is. Biztos nem fog egyik napról a másikra menni, de hát bele lehet jönni, ebben is biztos vagyok. Azok a gyerekek, akikben sikerül felkelteni az érdeklődést a tananyag iránt, biztos nem fognak csetelni és fészbukozni, miközben éppen valami izgalmasban vesz részt, ehhez azonban meg kell találnunk azokat a módszereket, amelyek érdekfeszítővé teszik a tantárgyat, amelyet tanítunk. A mai generáció már nem szívesen ül órákon keresztül, tátott szájjal nyelve a tanár szavait. Nekik valami aktív, kreatív, szabadon továbbgondolható munkára van szükségük, ahol bátran lehet kísérletezni, újat kipróbálni. Szóval visszatérve az indító gondolatra, szerintem a mai gyerekek esetében a probléma nem elsősorban a motiválatlanság, hanem a korábban jól működő tanítás-tanulás módszerei nem illeszkednek a személyiségükhöz.
