2024. április 26., péntek

Repedések

Az ember agya rosszabb,

mint a szivacs.

Felveszi a bánat formáját

és úgy marad.

Hellyel kínálja, vigyorog.

Ez még a halálra is vigyorog, uram.

Aztán körbeveszi, magához szorítja

és el sem engedi többet.

Úgy kell az agyból kihámozni a bánatot.

Mert megszokjuk, uram.

Megszokja az ember a fájást.

Az agy meg felveszi a bánat formáját

és szorítja a velőhöz erővel.

Aztán nyeljük

a félbetört benzodiazepineket,

hogy ne szorítsa lilára

a fájdalom az agyat.

De mondja már, hogy maga szerint

el tud múlni úgy valami,

hogy az ember nem próbálja kipucolni

magából mindennap?

Nézem az ég szélét

és nyoma sincs megkönnyebbülésnek.

Feketedik, feketedik.

Azt meg biztos a szentpéter szorítja,

hogy ennyire fekete.

Megfogja és jól összehúzza az ég széleit,

hogy ne férjen át rajta senki,

és csak feketedik a szorításától.

Több a halott ember,

mint az élő,

sehol sem férünk már el, uram.

A halottak meg

sorban állnak az ég alatt,

egymás hátára támaszkodva

várják, hogy kifáradjon

a szentpéter,

engedjen az a szorítás,

és végre bejuthassanak.

Az ég széléhez állok én is.

Szél fúj, feketedek a nappal.

Az ég széléhez állok, és

repedéseket keresek.

De tele az ég hajszálakkal.

A maga anyja haját szórta szét

ezen az égen a jóisten?

Nehéz megkülönböztetni,

melyik a repedés,

melyik a hajszál.

Repedéseket keresek,

hogy beléjük csúsztassam a kezem

és szétfeszítsem valahogy apámnak.

Olyan sovány lett, mire meghalt,

hogy talán egy vékony rés is elég,

hogy átférjen.

Belenyúlok a repedésbe

és feszítem szét az eget,

mert apám itt jár

folyton, körülöttem.

Nem áll az arcom elé, csak

a szemem sarkából látom.

Pedig azt mondják,

a halottak sokszor

az élők elé állnak, hogy

kitakarják előlünk az életet.

És hogy talán jobb lenne

a vállukra állni,

mert akkor messzebbre

láthatna el az ember.

Apám nem ér a szemem elé.

Jön mellettem, látom, ő is

néz rám, de csak hallgat.

Ha épp sietek,

lemarad, úgy kell bevárnom.

Nézzen csak mögém,

látja maga is a lemaradt apámat?

Akkor lassítsunk.

Idő kell, míg ideér.

Fáradt, halott és folyton szomorú.

Meg a maga arca is egészen kipirult.

Biztos a hajszálak miatt.

De tudja, uram, van akit

könnyebb szeretni, ha már meghalt.

Ha az ember nem bírja elviselni,

hogy nem kell eléggé annak, akit szeret,

akkor azt sokkal könnyebb úgy szeretni,

hogy már meghalt.

Mint tűrni, hogy nem kellünk eléggé.

Egy halott már egészen a miénk.

Úgy szépítjük és enyhítjük

minden bánatunkat benne,

ahogy csak tetszik.

Nyújtom én is magamban

apám hátrahagyott bánatát,

és beletekerve

a saját bánatomat.

Van, hogy a halál

megszépít mindent,

aztán csak csodálkozva állunk

és nem értjük, mégis

miért szorulnak egymáshoz

az izmok, miért csikordulnak

éjjel egymáson a fogak.

Az ember azt hiszi, hogy

egy halottal el lehet temetni

mindent, minden

bánatot, s ahogy múlik a gyász,

a hiány helyére lassan

beül a megkönnyebbülés,

a felszabadulás.

De csikorognak a fogak

és húzza a csontokat

egymás felé az izom.

Ki kéne mondani mindent.

Ki kéne mondjuk mindazt,

ami nem fért be a halott mellé

a koporsóba.

Hátha így szabadul meg

végleg az ember.

Az is, aki meghalt,

az is, aki maradt.