Az ember agya rosszabb,
mint a szivacs.
Felveszi a bánat formáját
és úgy marad.
Hellyel kínálja, vigyorog.
Ez még a halálra is vigyorog, uram.
Aztán körbeveszi, magához szorítja
és el sem engedi többet.
Úgy kell az agyból kihámozni a bánatot.
Mert megszokjuk, uram.
Megszokja az ember a fájást.
Az agy meg felveszi a bánat formáját
és szorítja a velőhöz erővel.
Aztán nyeljük
a félbetört benzodiazepineket,
hogy ne szorítsa lilára
a fájdalom az agyat.
De mondja már, hogy maga szerint
el tud múlni úgy valami,
hogy az ember nem próbálja kipucolni
magából mindennap?
Nézem az ég szélét
és nyoma sincs megkönnyebbülésnek.
Feketedik, feketedik.
Azt meg biztos a szentpéter szorítja,
hogy ennyire fekete.
Megfogja és jól összehúzza az ég széleit,
hogy ne férjen át rajta senki,
és csak feketedik a szorításától.
Több a halott ember,
mint az élő,
sehol sem férünk már el, uram.
A halottak meg
sorban állnak az ég alatt,
egymás hátára támaszkodva
várják, hogy kifáradjon
a szentpéter,
engedjen az a szorítás,
és végre bejuthassanak.
Az ég széléhez állok én is.
Szél fúj, feketedek a nappal.
Az ég széléhez állok, és
repedéseket keresek.
De tele az ég hajszálakkal.
A maga anyja haját szórta szét
ezen az égen a jóisten?
Nehéz megkülönböztetni,
melyik a repedés,
melyik a hajszál.
Repedéseket keresek,
hogy beléjük csúsztassam a kezem
és szétfeszítsem valahogy apámnak.
Olyan sovány lett, mire meghalt,
hogy talán egy vékony rés is elég,
hogy átférjen.
Belenyúlok a repedésbe
és feszítem szét az eget,
mert apám itt jár
folyton, körülöttem.
Nem áll az arcom elé, csak
a szemem sarkából látom.
Pedig azt mondják,
a halottak sokszor
az élők elé állnak, hogy
kitakarják előlünk az életet.
És hogy talán jobb lenne
a vállukra állni,
mert akkor messzebbre
láthatna el az ember.
Apám nem ér a szemem elé.
Jön mellettem, látom, ő is
néz rám, de csak hallgat.
Ha épp sietek,
lemarad, úgy kell bevárnom.
Nézzen csak mögém,
látja maga is a lemaradt apámat?
Akkor lassítsunk.
Idő kell, míg ideér.
Fáradt, halott és folyton szomorú.
Meg a maga arca is egészen kipirult.
Biztos a hajszálak miatt.
De tudja, uram, van akit
könnyebb szeretni, ha már meghalt.
Ha az ember nem bírja elviselni,
hogy nem kell eléggé annak, akit szeret,
akkor azt sokkal könnyebb úgy szeretni,
hogy már meghalt.
Mint tűrni, hogy nem kellünk eléggé.
Egy halott már egészen a miénk.
Úgy szépítjük és enyhítjük
minden bánatunkat benne,
ahogy csak tetszik.
Nyújtom én is magamban
apám hátrahagyott bánatát,
és beletekerve
a saját bánatomat.
Van, hogy a halál
megszépít mindent,
aztán csak csodálkozva állunk
és nem értjük, mégis
miért szorulnak egymáshoz
az izmok, miért csikordulnak
éjjel egymáson a fogak.
Az ember azt hiszi, hogy
egy halottal el lehet temetni
mindent, minden
bánatot, s ahogy múlik a gyász,
a hiány helyére lassan
beül a megkönnyebbülés,
a felszabadulás.
De csikorognak a fogak
és húzza a csontokat
egymás felé az izom.
Ki kéne mondani mindent.
Ki kéne mondjuk mindazt,
ami nem fért be a halott mellé
a koporsóba.
Hátha így szabadul meg
végleg az ember.
Az is, aki meghalt,
az is, aki maradt.
