egy élettel teli délutánon editet
kivezetik a világítótorony peremére
és míg a harmonika hangja egyre erősebb
a lóban egyre bénítóbb a csend
sűrű bánattal teli teste alig mozdítható
a zenészek csak a magukét fújják
és dallamot szülnek
egy újabb isteni megkegyelmezéshez
de edit már nem akar átjutni a túloldalra
nem akarja próbára tenni az erejét
mozdulatlan csend szeretne lenni
csak csend és tengerbe hajított nagykabát
egy sötétlő ól a csillagok alatt
napok óta csak nyerítenek a fák
és a villanypóznák hogy
menjen tovább
de elhomályosul a látás elhomályosul
a kifeszített drótkötélnyi várakozás
egy agyonra meszelt szívbelső
egy idő után a festéket
magáról már csak lepergetni képes
hullik az érzés
hullik a vakolat
edit szemébe belefulladtak a szentjánosbogarak
