Péntek, 13-a, hajnali négy óra. Ébresztő! Balog Pistával ellenőrizzük az előző este bekészített fotófelszerelést, elemózsiát és ivóvizet pakolunk. Gyors kávézás. Már hallani is a sötétben a terepjáró közeledő zúgását. Fél öt, Széll Tóni természetvédelmi őr pontos, mint mindig. A szálláshelyünk, a Körös-Maros Nemzeti Park Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpontja Dévaványa és Ecsegfalva között félúton található. Amint elhagyjuk a szürke marhák és bivalyok istállóit, a puszta bejáratánál kihunynak a terepjáró fényei. Tóni madarász barátunk vaksötétben is pontosan odatalál a szigorúan védett túzokrezervátum egyik kis akácosánál álló, szénaboglyára emlékeztető fotós leshez.
Én vagyok a büszke túzokkakas! (Gergely József felvétele)
Utóbb három kakas viaskodott feltartott csőrrel, harcra (Gergely József felvétele)
Ilyenkor, a túzokdürgés, a párzás idején ember nappal nem léphet a területre, a fokozottan védett madarak nyugalmát semmilyen emberi tényező nem zavarhatja meg. A gazdálkodók is csak kerülő úton juthatnak el a földjeiket művelni. A túzokdürgést egyedül a sasok, az ötvenezer hektárt kitevő védett területen költő parlagi- és rétisas-párok egy-egy portyázó egyede tudja megzavarni.
Az elmúlt évek során többször is éppen a sasok hiúsították meg az áhított túzokdürgés-fotózást. Amikor hajnalban kezdtek a kakasok a dürgőhelyre szállingózni, mindig felbukkant egy fiatal parlagi sas, amitől a megriadt túzokok kilométerekre elhúztak. Máskor meg az eső szólt közbe. No de péntek 13-a szerencsét kell hogy hozzon a több évi sikertelen próbálkozás után.
Én már majdnem profi vagyok (Gergely József felvétele)
A nemzeti park igazgatósága szigorúan ellenőrzött körülmények között évente tíz-egynéhány napon át engedélyezi a túzokfotózást. Egy nap fotózás több mint száz euró, nem beszélve a többi költségről. Egyszerre két természetfotós ülhet be a lesbe, vigyázva arra, hogy még napfelkelte előtt elfoglalják a lest, amit napközben tilos elhagyni. Tóni barátunk majd csak napnyugta után, sötétben szedi össze az egész napos gubbasztástól elgémberedett végtagokkal előkászálódó fotósokat.
Péntek 13-ára erős szelet, esőt, zivatart jósolt a meteorológia. Mégis bíztunk a sikerben. Hajnal előtt még csillagos ég és békakoncert kísért ki bennünket a lesbe. Nem kellett sokat várni, mire felállítottuk a háromlábú állványokat a teleobjektívekkel, a keleti horizonton már felbukkant a vörösen izzó napkorong. A les kémlelőnyílását a puszta felé átlátszó üveg zárja el. Kintről nem lehet belátni, de ha az üvegen át besüt a nap, a madarak észrevehetik a mozgó fotósokat.
Széll Antal három évtizede vigyázza és tanulmányozza a túzokokat (Gergely József felvétele)
A Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpont és múzeum (Gergely József felvétele)
A fél ötös lesbe ülés óta három óra telt el, és láss csodát: a közeli lósóskás legelőn megjelent egy reggeli dürgésre melegítő kakas. Még nem lehetett tapasztalt öreg kakas, mert a szárnyait még nem tudta „előírásosan” kifordítani és felborzolni. A tojók a legattraktívabb táncot bemutató kakast választják. A les előtt alig 20-25 méterre dürgő kakasra már négy éve vártunk, és most itt van előttünk lőtávolban. Kattognak a fényképezőgépek, a kakas minden bajuszszála látszik. Több mint három liter levegővel felfújja a torokzacskóját, és morgó orrhangot hallatva meg-megrázza. E látványra oly sokat vártunk, és most szinte karnyújtásnyira van a puszta legszebb, legnagyobb, legattraktívabb madara.
A közelben nem látni tojókat, a dürgőhelyek át- meg áttevődnek. Az öreg kakasok valahol máshol próbálkoznak, de mi az „üresben” dürgő kakasoknak is módfelett örülünk. Olykor 8–15 ifjú kakasból álló, portyázó csapatok tűnnek fel. A legények ide-oda járnak a pusztán, csak akkor állnak meg mozdulatlanul, amikor tíz óra tájban elered az eső, és a szél is fúj. Azt jelezték az időjósok, hogy hamar átvonul a front. Bizakodunk, és az idő javulására várva tarisznyából falatozunk, miközben a túzokok felemelt csőrrel, behunyt szemmel tűrik az apró szemű eső verését.
Nyolcak bandája, nekik még nem jut pár néhány évig (Gergely József felvétele)
A tojók a legattraktívabb táncot bemutató kakast választják (Gergely József felvétele)
Déltájban világosodni kezd, majd foszladoznak az esőfelhők, ideális szórt fény van a fotózáshoz. Amint elállt az eső, a madarak megrázták, megsuhogtatták a szárnyaikat, lerázták a le nem pergett cseppeket, majd békésen legelészni kezdtek. Békésen, mindaddig, amíg fel nem tűnt egy portyázó parlagi sas. A kakasok nyolc-tízkilós termetüket meghazudtolva fürgén kaptak szárnyra és húztak el a fejünk felett, pedig a parlagi sas nem rájuk vadászik, de úgy tűnik, csibekorukban egy életre megtanulták az anyjuktól, hogy a sasoktól félni kell.
Ennyi volt? Nem lehet, hogy már megint a sasok vessenek véget a túzokfotózásunknak, amikor alig kapni szabad terminust a lesben – igaz, mi nem is fizetünk érte –, és majd csak jövő áprilisban próbálkozhatunk újra. Öt teljes órán át bámultuk a lesből a kiüresedett pusztát. Egy-két mezei nyúlon és fácánon kívül semmi mozgás. Aztán negyed hatkor elkezdtek visszasétálni a délben elijedt túzokok. Egészen közel jött néhány kakas, a 400-as telével még portrét is készíthettünk egyik felfújt torokzacskójú kakasról.
Néhány tüzesvérű kakas még viadalt is ült, ketten, majd hárman, dürgő viselkedést produkálva, égnek emelt csőrükkel kerülgették egymás, a végén pedig csőrcsörte is volt. A harminc éve a túzokkal barátkozó Tóni barátunk elmondása szerint olykor komolyabb sérülések érhetik a verekedőket. Néhány éve mi is láttunk egy félszemű kakast. A kakasviadal már sötétedéskor, borongós ég alatt zajlott, ezért igazi akcióképet nem sikerült készíteni, de a látvány maradandó élmény volt, mint ahogyan az egész napos túzokfotózás is.
