Belgrádban közlekedni külön idegállapotot követel. Legyen szó gyalogos közlekedésről, vagy autó sofőrjeként volán mögé ülni, teljesen mindegy. Mindig felmerült bennem, vajon az idővel való versengés, a folytonos rohanás megér-e annyit, hogy a saját életünket, vagy másokét kockára tegyük. Nyilván a közlekedés résztvevőjeként sokan nem akarják, vagy nem tudják felmérni a veszélyeket.
Bevallom őszintén, én jobban szeretek a nagyvárosban gyalogosan vagy „tömegközlekedni”, mert stresszmentesebb, meg talán biztonságosabb. De így is kerültem már életveszélyes helyzetbe úgy, hogy a gyalogátkelőn szerettem volna átmenni az úton, zöld lámpánál. Egyik alkalommal az mentett meg a csonttöréstől, hogy megtorpantam az út másik oldalán várakozó gyalogos láttán, ugyanis az nem indult el mindjárt, ahogy a lámpa zöldre váltott. Egy lassítani nem szándékozó autó hajtott át előttem a piroson. Máskor pedig attól riadt meg a sofőr, hogy elugrottam az autója elől, éppen a telefonját babrálta, nem az utat figyelte, és valahogy a gyalogjárda felé sodródott a járműjével. Ezt egy bocsánatkéréssel elintéztük. Mégis gyalogosként és aktív vezetőként is felvetődik bennem a kérdés, vajon biztonságosabbá válik-e a közlekedés azzal, hogy súlyosabb büntetéseket és magasabb pénzbírságot rónak ki ettől a héttől a közlekedésben résztvevő szabálysértőkre? Nem hiszem.
A közlekedésbiztonság nem csak a büntetések mértékétől függ. Ha így lenne, az eddigi büntetésekkel is meg lehetett volna valósítani, hiszen elég magasak voltak eddig is. Inkább a közlekedés résztvevőinek tudatosságára és következetes rendőri ellenőrzésre lenne szükség.
Addig, amíg a büntetések kiszabásával azt a benyomást keltik, hogy a közlekedési rendőröknek havonta meghatározott számú büntetést kell kiosztaniuk, és meghatározott összeggel hozzájárulni az állami költségvetéshez, a közlekedési balesetek számának és a balesetben elhalálozottak számának csökkentését nehéz lesz elérni az új közlekedésbiztonsági törvénnyel is.
Mindenekelőtt olyan biztonsági intézkedésekre van szükség, ami nem játszható ki. Kamerahálózatra a közutakon, de a rendőrautókban is, hogy minden szabálysértést igazolni lehessen, mert a közlekedésbiztonság minden közlekedésben résztvevőnek kötelessége. Magunk miatt, és szeretteink miatt is. Minőségi kamerahálózat felállítása nélkül értelmetlennek tűnik például a közlekedésbiztonsági törvénynek azon rendelkezése, miszerint súlyos pénzbírsággal jár, ha valaki 10 percen belül több, mint kétszer áthalad a piros lámpán. Az is, hogy nem szabad vezetés közben a mobiltelefont a fülünkhöz emelni és úgy beszélgetni. Az utakon való duhajkodást sem lehet lekövetni egy minőségtelen köztéri kamerával. És a rendőri visszaéléseknek is gátat kell vetni. Rájuk is érvényesek a közlekedési szabályok, nekik sem szabad forgalommal szemben haladni, vagy parkolni, és a sebességkorlátozást túllépni (természetesen külön jelzés nélkül), vagy a piros lámpán áthaladni, mert a vezető nem hajlandó várni. Addig, amíg a kollegialitás, vagy a „sógor, koma, jóbarát” viszony minden szabályt felülír, illetve amíg a totózás hangulata érvényesül a közlekedésben is – talán ma nem állít meg a rendőr, engem ilyen balszerencse nem érhet, vigyázok –, addig a világ legjobb törvénye sem ér sokat. Amerikában ezért is van a köztéri kamerák mellett minden járőrkocsiban egy kamera, ami mindent rögzít, azt is, ha valaki esetleg kenőpénzt kíván elfogadni. Ugyanakkor a rendőr és a vezető közti kommunikáción is változtatni kell. Ne az legyen az elsődleges, hogy egy kiégett lámpa miatt büntetést rójon ki a rendőr, hanem miután minden jármű kötelező kelléke az izzókészlet is, engedje meg annak cseréjét. Vagy ne okvetlenül keresse a hibát egy-egy autónál, különösen, ha korosabb járműről van szó. Nem az empátiát hiányolom, hanem a hivatás kérdését feszegetem. Miért nem lehet a rendőr a rend őre, miért kell neki büntetésbehajtónak lennie?
Mindezek mellett talán a legfontosabb hiányzik a közlekedésbiztonsági törvényből, az, amit nem lehet törvényben megfogalmazni, mégpedig a közlekedési kultúra. Szerbiában olyan nincs. Az előzékenység ritkaságszámba megy. Egyre inkább érvényesül a gyorsaság és az erő, és sokszor a figyelmetlenség, a felelőtlenség, nemcsak a sofőrök esetében, hanem a kerékpárosok, motorosok és a gyalogosok körében is. Felmerül a kérdés: miért várjuk el, hogy valaki vigyázzon ránk, ha magunkra sem akarunk vigyázni?
