Magyarország 1848-ban csatlakozott az európai forradalmi megmozdulásokhoz, majd annak helyi vívmányait haderővel kényszerült védelmezni a vele szembenálló Habsburgok és támogatóik ellen. Bár a szabadságharc 1849-ben elbukott, a forradalom eredményeinek jó része megmaradt, sőt a későbbiekben kiteljesedett vagy megvalósult, és jelentős előrelépést, mélyreható társadalmi változásokat biztosított.
A küzdelem békés utcai demonstrációval indult március 15-én, ám idővel önvédelmi háborúvá, szabadságharccá, majd a függetlenségért vívott fegyveres küzdelemmé terebélyesedett. Az idén a magyar forradalom és szabadságharc kezdetének 170. évfordulóját ünnepeljük.
Persze másutt is megemlékezhetnének 1848-ról, hiszen a kontinensen sorjáztak a forradalmak, felkelések. Az elnyomó uralom ellen abban az esztendőben fellépő és jogaikat követelő tömegek – Magyarországot kivéve – mindenütt erővel próbáltak eredményt elérni. Sikertelenül.
A magyar liberális polgári forradalom Pesten bontakozott ki, szabadságot, függetlenséget követelő felvonulások, szónoklatok hatására. (Lásd: márciusi ifjak, Petőfi Sándor, Pilvax kávéház, Nemzeti dal, Tizenkét pont.) Mindjárt az első négy hétben már nagy fordulatot előrevetítő jogszabályok születtek a parlamentben. Szintén békés körülmények között, sőt uralkodói (!) jóváhagyással.
Ezzel lehetővé vált az ország addigi közjogi, politikai és társadalmi rendszerének gyökeres átalakítása. Az új paragrafusok rengeteg változtatásra, újításra, továbbá az alapvető emberi, politikai és szabadságjogok biztosítására, kiterjesztésére adtak lehetőséget. Megteremtették az olyan fontos célkitűzések megvalósításának alapfeltételeit is, mint a feudális korlátok lebontása, a modern, polgári ország (nemzetállam) felépítése vagy a XVI. században megszűnt önálló államiság helyreállítása.
(Fotó: Ótos András)
A törvényesen elért eredményeket a kormány igyekezett megvalósítani. Előbb azonban kormányt kellett alakítani. Ráadásul az elsőt, hiszen ilyen testület, amely az államügyeket önállóan intézte volna, addig nem létezett. Magyarország ugyanis régóta az osztrák (Habsburg) uralkodóház befolyása, irányítása alatt állt.
Ettől a függőségtől, kiszolgáltatottságtól is igyekezett megszabadulni 1848-ban.
A legelején még a szorongatott helyzetű bécsi udvar is partnernek mutatkozott. Ferdinánd osztrák császár, magyar király maga járult hozzá ahhoz, hogy Pesten összeállítsák az első független és – az országgyűlésnek – felelős kormányt, élén gróf Batthyány Lajos miniszterelnökkel.
A kezdeti lelkesedést azonban egy nehéz időszak követte, amelyben Magyarország rengeteg kihívással találta magát szembe. Főként azért, mert Bécs hamar szembefordult vele. Sőt, akit csak bírt, fellázított ellene, aminek következményeként a mi vidékünkön már 1848 tavaszán – őseinket rettenetes helyzetbe sodró – polgárháború alakult ki.
Az év második felében külső katonai támadások következtek. A beavatkozás miatt Magyarország 1848 őszétől önvédelemre kényszerült.
Ez már – a törvényekkel szentesített szabadságért is vívott – kiterjedt háború volt a javából. A maga sikereivel, kudarcaival, hőseivel, kihívásaival és példátlan fordulataival. Az utóbbiak közül kiemelkedik 1849 áprilisának két kulcsfontosságú mozzanata: a Habsburg-ház trónfosztása és az új, önálló magyar állam (egységének, s oszthatatlanságának) kihirdetése, egyszersmind kiválása az osztrákok uralta birodalomból. Az addigi fegyveres ellenállás, szabadságharc, immár függetlenségi háborúként is folytatódott.
Az utókor sok dicséretet fogalmazott meg a forradalom, a hadműveletek és az ország irányítóival összefüggésben. Néhányan kemény bírálatokat is kaptak, köztük Kossuth Lajos, a küzdelem vezéralakja. Ám akad olyan személyiség is (Görgei Artúr tábornok, a honvédsereg fővezére), akit a kudarcért bűnbakká tettek.
A vádaskodások és alaptalan kritikák azonban sokszor elterelik a figyelmet az érintettek hazaszeretetéről, elszántságáról, elhivatottságáról, helytállásáról, szívós küzdelméről, áldozatvállalásáról. És persze az elért eredményekről.
A jubileumon az idén is hallhatunk majd a szónokoktól utalásokat a 170 évvel ezelőtt történtekre, meg méltatásokat, felhívásokat és üzeneteket aktuálpolitikai vonatkozásokkal. A megszólítottak bizonyára értékén kezelik majd a tanácsokat, javaslatokat, kéréseket, s azokból is tájékozódva megfontoltan, körültekintően döntenek az idei magyar parlamenti választáson.
Az azonban eléggé furcsa, hogy március 15-én Magyarországon (ismét) külön emlékezik, ünnepel, nagygyűlésezik több párt és a hozzájuk kötődő szellemi elit. Pedig olyan eseményeket idézünk fel, amelyek azóta épp az 1848-as széleskörű összefogásnak, egységnek, s az ellentétek mellőzésének köszönhetően válhattak a legfontosabb nemzeti ünnepeink egyikévé.
Anno félre tudták tenni az évekig tartó vitáikban egymásnak okozott sérelmeket még az olyan ádáz politikai ellenfelek is, mint Kossuth Lajos és gróf Széchenyi István. A kor két kiemelkedő alakjának bravúros döntése is annak bizonysága, hogy – a közös és átütő sikerek érdekében – igenis el lehet tüntetni az ellentéteket, a gyűlölködést, a megosztottságot, a személyeskedést, s megéri egyszerre lépni.
Nos, itt az idő! Példát venni róluk. Merthogy forradalom van. Méghozzá globális.
Ezért immár ajánlatos lenne az önző pártbeszédeket lecserélni a tiszteletteljes, konstruktív és kölcsönösen hasznos párbeszédre, kompromisszumokra, illetve összetartásra. Főképpen azért, hogy minél több magyar, illetve velük élő más nemzetiségű polgár vehessen részt – s érezhesse magát nyertesnek vagy győztesnek – a világban zajló technológiai és digitális forradalomban.
Szinte biztosak lehetünk abban, hogy nagyjaink, akik a XIX. század első felében megértették a kor szavát, napjainkban is kellő bölcsességgel cselekednének. S talán okkal feltételezhetjük róluk azt is, hogy ezúttal megint összefogásra „programoznák” honfitársaikat, mert már felismerték volna annak a radikális átalakulásnak a jelentőségét, amely a virtuális térben, a mesterséges intelligencia birodalmában és a valóságban tapasztalható. S vélhetően azt is evidenciának vennék, hogy mindez a (közel)jövőben teljesen megváltoztatja az emberiség életét.
Ha napjainkban felbukkanna Kossuth vagy gróf Széchenyi, alighanem szenvedélyes szónoklatokban, jegyzetekben üzennék meg (a kibertérben is), hogy a jelenlegi világforradalomtól országok, nemzetek fejlődése, (további) együttműködése és felemelkedése vagy lemaradása függ. S bizony(os fokig) a szabadsága és a függetlensége is.
