A minap Zenta legkülső mellékutcáinak egyikén tekerek munkába a jó öreg zöld drótszamaram hátán.
Zenta (Gergely József felvétele)
Az amúgy is szűk aszfalt két oldalán még ott húzódik a jó rőfnyi magas hófal, és csupán egyetlen autónyom áll a forgalom rendelkezésére. Egyszer csak hallom, tatfelől gépkocsi közeledik. Tőlem telhetően igyekszem minél jobban félrehúzódni, úgy haladni tovább, mert az út mentén a vastag latyakban leszállni a járgányról szó sem lehet. A kocsi éppenséggel elhaladhatna mellettem… de nem, ő szép türelmesen gurul mögöttem – miközben én nyilván tizedik sebességre kapcsolok –, nem tülköl, nem üti a volánt, nem szitkozódik, és főképp nem kapcsol turbómódba, és nem borít el piszkos hólével. Amikor az utca végén valahára félrekotródok, s bólintva megköszönöm a kedves gesztust, a középkorú hölgy mosolyogva viszonozza biccentésemet. (Ezúton is köszönöm szépen a türelmét és figyelmességét!)
Noha az utóbbi napokban tapasztalható volt némi hőzöngés városunkban az eltakarítatlan utak és járdák okán – mind a kávéházi pultok mellett, mind a társasági oldalakon –, furcsa módon a közlekedésben épp az ellenkezőjét figyeltem meg bringázás közben: semmi durvulás, ökölrázás, egymás felmenőinek emlegetése, gyalogosok és kerékpárosok csak azért is leszorítása, összecsapása… Szépen, türelmesen és biztonságosan vezettek a sofőrök a zord időjárási körülmények közepette. (Tudom, miről beszélek: a kerékpáros jó megfigyelő; kénytelen rá, amennyiben hosszú életet kíván magának.)
Mintha a kései tél, a havazás, a hideg, majd az ezt követő lassú, szürke olvadás valahogy közelebb hoztak volna bennünket egymáshoz – közelebb, mint a karácsony, amikor veszélyes gázolás történt egy gyalogátkelőn… –, és mintha ez a vastag felhőpaplan is olyan hatással lenne ránk, mint a békebeli dunnák puha melege egy fészekaljnyi gyerek számára, akik az előbb még marták egymást odakünn a tornácon, most viszont már békén összebújnak. Pedig minden józan megfontolás szerint az ember most már a kikeletet várná, szikrázó napsugaraival, virágzó gyümölcsfáival, fészekrakó madárkáival, és mégis… van valami ezekben a felhőkben. Valami jóleső és furcsamód melengető. (No, különös jószág a felhő, olvassuk csak el ifjú zentai tollforgatónk, Döme Szabolcs éppen egy esztendeje megjelent novelláskötetét, abból is megtudhatjuk…)
Az imént megütötte a fülemet, ahogy a rádióban bemondják: közeleg az alvás világnapja. Nocsak! Van neki? (Utánanéztem.) És hogy éppen a tavaszi napéjegyenlőséget megelőző péntekre esik??… Aztán eltöprengtem: bár nem minden évben alakul így, de idén ez ideális. Ez a nyugalom, békesség, jótékony felhőpaplan… Akár a mai is lehetne az alvás világnapja. Én mindenesetre szívesen végigdurmolnám.
