Milovan Danojlić szerb író, költő és műfordító a šumadijai Ivanovcin született 1937-ben. Bölcsészdiplomáját Belgrádban szerezte. Eddig mintegy hetven könyve jelent meg. Költeményei, gyermekversei, regényei, esszéi, tanulmányai és kritikái mellett jelentősek a műfordításai is. Számos díja között rangos helyet foglal el az 1997ben neki ítélt NIN-díj. 2000 óta tagja a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiának. 1984 óta Franciaországban él.
2017-ben a jubiláló Forum Könyvkiadó Intézet Levelek Amerikába címmel jelentette meg Danojlić levélregényét Szilágyi Károly fordításában, Újházi Adrienn illusztrációival traN(S)akció sorozatában, amelynek sorozatszerkesztője Rajsli Emese, a kötet szerkesztője pedig Losoncz Kelemen Emese. A fordítás alapjául az író Dragi moj Petroviću című regénye szolgált, amely Zágrábban, a Znanje kiadásában jelent meg 1987-ben.
A regény, amelyhez Balázs Attila írt utószót, tíz terjedelmes, megszámozott levélre tagolódik. „Levélírója” mindet nemcsak fejezetcímmel látta el, hanem „megírásának” pontos dátumával is, amely eleinte alig egykét hónap eltérést mutat, tehát igen gyakori levélváltásra utal, a közlés buzgalma azonban idővel mintha lanyhulna. A hazatelepült levélíró végül már csak évente számol be „az ő Petrovićának” többnyire egy teljes esztendő történéseiről régi-új hazájában: 1977-től 1985-ig. A legelső levél fejlécén feltünteti a címzett és a levélíró „kilétét” és postacímét is: „Mr. Steve Petrovich, 2822 Lincoln Ave, Cleveland, Ohio, 43220, USA. – Exp.: Mihailo Putnik, Stanko Pavić néphős u. 2. 11997 Kopanja, Yugoslavia”.
A levélíró, akit egyre jobban elhatalmasodó honvágya vezérelt vissza szülőföldjére, első leveleiben elnézést kér barátjától, amiért egy ideje nem válaszolt a leveleire. „Ha én erre válaszolni tudnék annak rendje s módja szerint, nagyon sok mindent el kellene mondanom az itteni állapotokról és lélekromboló hatásukról. (…) Mintha itt még a föld is lassabban forogna, mint odaát. (…) Hazajövetelem óta egyszerűen nem ugyanabban a században élek, amelyben te. Nyugatról kelet felé repülve az ember nemcsak a térben, az időben is halad: persze visszafelé.”
Mihailo Putnik, a levélíró ezután – előbb nosztalgikus emlékfelidézéssel, majd mind kritikusabb éleslátással – hozzáfog egykori életközege újrafeltérképezéséhez. Nem tud betelni az ismerős hazai illatokkal – a televény föld semmivel össze nem hasonlítható langymeleg szagával –, a titokzatos, sötét szurdokok, szántók, messzire kéklő szilvások látványával. Megkeresi azt a majd százötven éves vén tölgyet, amelynek ürege akkora volt, hogy zivatarkor két pásztor is elfért benne, s amelynek emléke még Amerikában is kísértette, meg-megremegtette a szívét. A városban, Kopanjában vásárol magának lakást, hogy ha szükség mutatkozik rá, közel legyen az orvos, patika, ugyanakkor egy falusi házacskát is megvesz szőlőültetvényestül, mindenestül, de a gazdálkodáshoz már elfogy az ereje, s átadja az unokaöccsének. Viszont oda is ki-kilátogat, így jól megismerheti a falusi és a városi (időközben ugyancsak megváltozott) életet is. Az egész levélregény a szerb mentalitás, gondolkodás, viselkedés- és szokásrend, múlt és jelen mélyről, „belülről” jövő háborgóan-döbbenten keserű elemzése.
Közben a levélíró egyszerre figyel és emlékezik, mereng. Öregedésről, emlékezetkihagyásról, életről, halálról, Istenről filozofál. Remek, sokoldalú portrékat fest. Nyugdíjas barátairól például: a vele naponta együtt kávézgató orosz-szimpatizáns történelemtanárról, akit hajdani pártvezetőjének tetemrehívása egy életre félénkké, gyáva tétovázóvá bénított: még a pincér előtt is csak suttogni mer. A hangoskodó, soviniszta jelszavakat pufogtató nyolcvanvalahány éves patikusról, aki francia barátaitól várta a nagy összefogást, s hogy az elmaradt, a „gyilkos” horvátokat szidja villámló szemekkel, a római pápát, de még a varasdi szállodaportást is, aki nem hajlandó elfogadni a cirill betűkkel kitöltött bejelentőlapot. „Hogy jön az a csirkefogó ahhoz, hogy ne ismerje a cirill írást! Szlavónbródtól Vlagyivosztokig mindenki ezt használja! Még a mongolok is átvették!” – süvölti. Tollhegyre kerül a nincstelenségbe beletunyult pincér, a kopanjai hivatalnoki kar, amely nem engedi meg, hogy Putnik Amerikában megkeresett hárommillió dollárján saját lapot indítson, s e célból nyomdagépet „merjen” vásárolni. Nem és nem! Minek? Kinek? És vajon mi célból?! S ugyan hogyan kereste meg azt a bizonyos hárommillió dollárját? A községnek már van saját lapja, utalja csak át frissen a pénzt annak, s ha már annyira írhatnékja van, hát írjon a helyi jellegű Slobodába. Szinte sistereg az „amerikás” ellen forralt irigységük és gyűlöletük. Megemlékezik egy Prigrevica környékén történt esetről, ahol egy, az est és a hely sötét kietlenségében eltévedt svéd családot egy helybeli paraszt minden földi jóval: házi pálinkával, borral, cukorban főtt meggyel és szilvával, friss fejésű kecsketejjel, túróval ellát, ágyat vet nekik a tisztaszobában, közben az éj leple alatt feltöri vendégei út mentén hagyott kocsiját, kiszereli az üléseket, leszereli a kerekeket, a rádiót, letöri a kormányt… De Putnik „lefényképezi” a kávéscsészéjét félénken becserkésző dongót, a falusi házát titokban birtokba vevő, s kiűzhetetlennek látszó harcra kész egérkomát is. Mindent és mindenkit. Festői táj- és hangulatleírásokkal lep meg. Jellemző, helyben átélt történeteket mesél el korrupcióról, feneketlen gyűlölködésről, irigységről, kaján kárörömről. Saját elszenvedett sérelmei után már szimpatikusabb számára a külföldiek egymástól való elidegenedése, ahol a közvetlen szomszédok tízévi egymás mellett élés után is csak hűvösen köszöntik egymást a lépcsőházban, mint az egymás kárán kérődző mindentudó, magukat mindenbe beleártó kopanjai ismerősök, akik minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy egymást csepüljék és pukkasszák. Legjellemzőbb tulajdonságuk az állandó sértődöttség, és valósággal kéjelegve fetrengenek a gyűlölködésben.
Putnik egy egész levélben elemzi, ostorozza azt a Valamit, ami minden állampolgárra rátelepszik. „Jaj annak a népnek, akit a vezetőség engedelmességéért dicsér meg!” – jegyzi le. S hosszan foglalkozik a parasztság tönkretételével. „Ez a század rákényszerítette a parasztot, hogy kételkedni kezdjen önmagában. Fölébe helyezett egy fiktív osztályt, az emberiség állítólagos felszabadítóját. (…) Az egykori paraszti országban két parasztellenes mítosz uralkodik: a városias élet és a munkásosztály. Az egészben az a legmókásabb, hogy ezeknek a mítoszoknak jórészt éppen a paraszti származású értelmiség vetette meg az alapját. (…) A föld sáros, piszkos, elvárja az örökös ásást, szántást, kaszálást, aratást, eleven megtestesítője mindannak, ami áthághatatlan az emberi sorsban, az ember meg, e század embere, elhatározta, hogy túljár a saját sorsának eszén. Hátat fordított a földnek, és könnyebb kenyér után nézett, miáltal óhatatlanul a hazugság ingoványára tévedt. Megbízhatatlan és változékony földi tanok követője, ipari munkás egy olyan gazdaságban, mely veszteséget termel, gyökerestül kitépték évszázados talajából, csontját átjárta, vérét eltikkasztotta a szél, s most itt botorkál hadonászva, akár a részeg. (…) Nagyszerű nép ez a miénk, de sajnos dolgozni nemigen szeret. Svédországban, Németországban igen, idehaza nem. (…) Minden elpusztulhat, csak ennek a Valaminek baja ne essék valahogy. Sírásója lett a gazdaságnak, erre már rájött, átkozza is magát érte, de változtatni nem tud a dolgon. (…) Minden így van, ahogy elmondtam, de semmi sincs csak így. Szabad hinni a nép titkos újraéledési erejében. Bármilyen fárasztónak érzem is néha, azért a nép között tudok csak igazán teli tüdővel lélegezni. Ha a nép nem jó, mi sem lehetünk jók. Neki mindig igaza van. Még ha kedve ellenére cselekszik is, alighanem az egyetlen járható utat járja. Az ő dolga az, hogy fönnmaradjon, mindenáron. Mellette állok akkor is, amikor ellene szegülök. Talán akkor a leginkább.”
Az utolsó, tizedik fejezetben a Kisasszony napi búcsú színes forgatagát mutatja be a kora reggeli óráktól a késő éjszakába nyúlóan. Ül a kávéházi asztalánál, s míg ki tudja hányadik kávéját iszogatja, leír, feljegyez minden arra érdemeset. Érdekes típusokat, árujukat kínáló földműveseket és mesterembereket örökít meg, öltözéküket, portékáikat, beszédjüket, szokásaikat. Közben el-elmélázik: „Szép napunk volt, kedves Petrović barátom. Szép és hihetetlen. Vajon elolvasod-e valaha is ezt a levelem? Vannak percek, amikor már-már úgy érzem, nem is létezel, csak kitaláltalak, hogy legyen kinek elmondanom monológjaimat…”
Milovan Danojlić lazúros szépségű leírásait, nagy élet-, ember- és nemzetismeretről tanúskodó elmélkedéseit, megállapításait, kegyetlenül őszinte, húsbavágó „művészfotóit/portréit” Szilágyi Károly bravúros szépségű, a tömény, késélesen villogó szöveggel szinte együtt lélegző, hozzá lényegülő, benne testestül-lelkestül elmerülő mesteri fordításában olvashatjuk.
