2024. április 26., péntek

Angyalcsapás 3.

Amikor az aranykecske fényes tallérokat potyogtat
(fotó: Léphaft Pál)

(fotó: Léphaft Pál)

1.

Az 1944 kora őszén bekvártélyozott német őrvezető meglepően udvarias volt és szomorú. Világos haja állandóan előrehullott, amikor bús fejét a kezébe temette. Pálinkával kínálták. Nem ivott. Evett egy keveset. Ült. Sokáig. Az asztalnál négyen voltak, András, Mári, az őrvezető és a bizonytalanság. Kaspar este fényképről idézte, amije maradt, Fridát és gyermekeit. Fia és lánya volt, halálfélelme és egy boldogabb, szebb világ emléke. Ulm. A Metzgerturm mögötti utcában volt apósa szabóműhelye. Ő meg tanított. A Duna itt sekély, könnyen fodrozza a szél, és csak csónakkal hajózható. Lakásuk az Engelstrasse közepén álló bérházban. Amikor ezt meséli, még nem tudja, hogy Ulm óvárosa két hónap múlva a földdel lesz egyenlő. A szövetséges légierő advent harmadik vasárnapján, este fél óra alatt 96 646 bombát dobott a történelmi városmagra. Megtorlásként. Csak a gótika csodálatos építménye marad meg a központban, az égig érő templom, amely azért Münster, nem pedig katedrális, mert nem katolikus, hanem evangélikus. Einstein szülőháza ekkor még jelöletlen. Tudta, vesztésre állnak. Nedvesek lettek a szemei. Nyelve nem hangzott idegenül a házban, hiszen Szabó, született Kállay Mári a városban sváboknál is szolgált, így a katona szavait, félelmét és borúlátását könnyen megértette. Az ólomszínű nappalok a hosszú éjszakák közé feszültek. A házaknál elszállásolt, visszavonuló német katonák éberen aludtak. Ki ezért, ki meg azért. Hétfőn, október 2-án 11 órakor 112 fogatos kocsin, szervezetten 640 bégafői német indult a visszavonuló seregekkel északra. Szentmihályról is ebéd előtt mind elmentek a katonák. Délvidékről hasonló formában tűnt el az itteni németek java része. Kétszeresen lettünk szegényebbek. Egyrészt elmentek honfitársaink, másrészt megérkeztek a telepesek. Csak mély csend maradt és valamilyen megmagyarázhatatlan hideg várakozás, üresség és félelem az eljövendő napoktól. Semminek sem akkor van vége, amikor annak látszik. Aztán ismét katonák.

2.

A győztesek mindig túlkiabálják önmagukat. A vesztesek? Vae victis! Meggyfák megkésett hajtásait a németeket váltó Vörös Hadsereg katonái szedték vödörbe és főzték belőle nagyban a teát. Most nekik adott szállást a falu, „önként és örömmel”, így Szabó Andrásék is. – Császi! – mutogatták büszkén a pufajkások a karjukon sorakozó órákat. A nagy felhozatal láttán András is kedvet kapott a mutatós szerkezetekhez, cserét ajánlott, már nem tudni mit kínált a büszke vöröseknek, de ők megválni egyik ékszerüktől sem akartak. Csak azt ismételgették, hogy: – Gitler, Berlin! Gitler, Berlin! – Ittak és libát hoztak a szomszéd ház elől. Az árokparton fogták. Szabó, született Kállay Mári parancsszóra sütötte a lopott jószágot és restelkedett. A szertelen felszabadítókat megtévesztendő, szembehúzott kendővel, öreges gúnyában járatta lányait, akik a katonák előtt nem nagyon mutatkoztak. A sáros csizmák felszaggatták a friss mázolást, a bakák ilyen lábbelivel vetették magukat az ágyba, a dunyha tetejére és ittak, ittak megállás nélkül. A díszes keretben virrasztó tükör nagykendővel volt letakarva. A ló nem, pedig Mári szívesen elrejtette volna. Olgát a tatárarcú vezette el. Szegény ló, talán Berlint is látta, vagy jobb esetben megették a győztes hadfiak.

3.

A szekér megmaradt. Részeire szedve lapult az oroszok/ukránok szemétől távol, a meggyfák mögött, a szárkúpban. Amikor eljött az ideje – ők ezt sohasem nevezték felszabadulásnak –, Szabó András összerakta a parasztkocsit, amellyel még véletlenül sem Zrenjaninba, hanem Nagyecskerekre jártak. A néphatalomtól jóvátételként rossz cserelovat kaptak, és a Demkó-tanyától keletre, az Ilonka dűlőben két lánc földet, abból a parcellából, amely Würtz jómódú, becskereki papucsostól a proletariátus dicsőségével egy tollvonással került az állam tulajdonába. Bizarr nagylelkűség. Szabó, született Kállay Mári 1958-ban földig érő szoknyában, nagykendőben lassan, szemlélődve végigment az udvaron, aztán visszafeküdt. A következő évben nem. Már nem ment át az udvaron. Fájdalmait mákonnyal és imával enyhítette. Asszonyok sürgölődtek körülötte. Tavasszal föltették Szt. Mihály lovára, és elsiratták szépen. Lányai vigasztalanul asztalra borultak. Könnyeiktől ázott a terítő. A kéklő égen kendőnyi fellegek futottak. Tavaszi szél fújt. Nyitva volt minden, a föld és az ég is. A fiúcska a fellegeket nézte. Megszidták, mert a temetés napján fütyörészett.

4.

A süldő legény őszre iskolába indult, és ott első nap derékig vetkőzve az oltás elől – a spirituszlángon fertőtlenített fecskendők látványától inába szállt a bátorság – egy kis időre meglógott. Később sose. Kovács tanítónő fél szemmel is mindent látott. Gizi nagyon magas volt, Rozika ijedtében bepisilt. Később átíratták. Meg volt győződve, hogy az A betű valójában az el hangot jelzi. Tévedett. Később többször. Negyedikben még akadozva olvasott. Tóni Tasmániában halt meg. Előtte kiolvasta az iskola könyvtárát, a sok kölcsönkönyv közül egyet nem tudott visszahozni, otthon megette a kecske. Jóska börtönőr lett. Egy ízben Miki és Valentin között betartatta a börtönregulát. A homokbánya tavában lelte halálát. Palit agyonütötte az áram. Jani a téglagyár udvarában lakott, ő is korán elment. Kozsik nagyapja hajószakács volt a Nagy Háborúban. Marikának voltak a legszebb mellei. Péternek fekete göndör haja volt és jól focizott. Zsuzsi hajfonatai bolondítottak bennünket. Bobojcsov, Weidling, Németh, Szekula, Steibl, Gombár, Einberger, Varga, Hubai, Gligorin, Kamrás, Mihályfi, Babcsányi, Venczel, Rác, három Sipos és Visnyei. Sorolhatnám tovább. Az osztálytársak névsora tetszés szerint bővíthető. Nevek, arcok és történetek. Egymás sorsa vagyunk. Egy elfeledett teljesség, melyen nem vesz erőt sem az idő, sem a világ összes baja, hiszen magunkba zártuk azt.

5.

Mint a nullás liszt, emelkedik az út pora. Hárman bicikliznek 1967-ben a késő nyári, ragadós melegben Szentmihály felé. A Demkó-tanya előtt jobbról akácfasor. Árpi kezében táskarádió. The Moody Blues: Nights In White Satin. Lobog az ingük és Ray Thomas fuvolaszólója a határban. Ma is. Az emlékezés határtalan, tér és idő, a kitárulkozó mindenség. Később is jöttek lázas zenék, de csak kevés visszhangzik ma is. Letisztulnak a dolgok, végül minden elcsendesedik.

6.

Szabó András megtanult kenyeret dagasztani, tyúklevest főzni és mákos kalácsot sütni. A cérnametéltet vendégszégyenítőnek tartotta, a sört meg ünnepi italnak. Szerette a tárogató hangját, és folyton rossz pálinkákat ivott. A dohányzást könnyen elhagyta. Az otthon maradt két, gondoskodásra szoruló felnőtt gyerekére egyedül mosott. Halálát nagy hó takarta be. Még ma is titok, miből vette nagyobbik unokájának 1967-ben a Rog márkájú, fekete férfibiciklit és két évre rá öccsének ugyanolyat.

7.

Múltak az évek. A falu végén halom áll. Török? Tatár? Ki tudja, kinek a csontjaival. Lehet, hogy csak legendákkal van teli a kurgán, amelyikben aranykecske lakozik. Aranykecske, tömve arannyal. Csak még a kulcsát kell megtalálni, hogy – tartja a falusi legendárium – a kecske aranyseggébe illesztve valaki kizárja rejtett ajtaját, és a temérdek kincs, az aranytallérok a a lába elé hulljanak. Sebhelyes a halom. Titkát sokan fürkészték már. Van, aki csontokkal találkozott, koponyával, és van, aki török kori pisztolyra lelt. – Befestettem „durlinnal”, mert rozsdás volt – mondja hetykén a Lőrik unoka, és arról mesél, hogy milyen terveket szőttek süldő korukban a halom oldalában. Hajlatán cérnára kötött szurokgalacsinnal pókokra már nem vadászik senki. Sarlófű sem forog, megnyálazva, földbe szúrva. Csak vaskrisztus és buja ördögcérnabokrok vannak a halom hátán. Már senki sem hiszi, hogy erre bárki hosszabb útra megy, pedig egy szikrázó téli napon, gyertyaszentelőkor, csilingelő lovakkal itt futott a szán, és vitte Ibolyát, a menyasszonyt Torda felé. A háznál még javában tartott a lakodalom, amikor jelentették, útközben felfordult a násznéppel a szánkó. A siralomanyát nyugtatták: – A menyasszonynak semmi baja, csak a vörösbor folyt a hóra. – A lakodalmas nép folytatta a mulatságot.

8.

A szomszédban nyáron minden gyerek a gépészt csodálta, amikor a traktor kis tárcsájáról a cséplőgépet meghajtó nagy, lapos szíjat kézzel rántotta le ügyesen. Micsoda férfimunka! Ilyenkor megállt a gép zakatolása. Ebédszünet volt. A cséplőbanda unta már a csirkepaprikást, mert majdnem minden háznál ez volt a koszt nekik. Állt a cséplődob, és ellenfényben aranypor havazott. A vakációk csodaszépek voltak, fűért mentek szekérrel a Livodába, pálinkát főzni a Nagyközbe Paskóhoz és focimeccsre az Alsósorra, ahol zöld-feketében játszott az MSK, és Nagyiván tanító bácsi fújta a sípot. – Gyerünk, Spitz, mindent bele! – A futballisták szekérrel járták abban az időben a falut, szerelésre, utazásra terményben adományokat gyűjtöttek. Ma már nem áll be a cséplőgép az udvarokba, mert sem magasodó búzakazlak, sem cséplések nincsenek. Más világ van. Csak a faluvége lesz egyre közelebb a templomhoz. Rövidülnek az utcák. Egy üres ház, egy, amelyikben laknak, aztán ismét egy üres porta, ahova időnként az eltávozottak lelke visszajár, ismét egy, amelyiken nincs, aki a füvet lekaszálja. Így megy ez sorjában, váltakozva a hosszú utca végén. Egyre beljebb.

9.

Egy napon az unokák kirámoltak mindent a kis oldalházból. Szabó András már nem lakik ott. Az almáriumot, a kemencét és a mázolt tisztaszobát átrakták önmagukba. A nagy tükröt az idősebb hozta el, minden történetével. Julis szülőházában már semmit sem bánt az enyészet. A szomszéd vette meg és lebontotta. Drótkerítés van, ahol a kiskapu nyílt, kert a konyha közepén, vetemény, ahol képzeletben még ma is áll az udvar, az ól, a fészer, a pajta és az eperfa. Árnyékában még mindig kocsi áll, oldalához kötve lovak pihennek. Délibáb. Huszár, a koromfekete nóniusz és Pubi, a Magyarittabéről vásárolt pej. Vég nélkül nyár van. Gyöngééknél a garádics mellett érik az üvegalma. A Gulyásék előtti pumpás kútról vizet visznek. Valahol rádió szól. Szívküldi. Rozi a padkán ül, és már nem haragszik, az angyalokat sem várja. Minden emlék lett, örökség. A szoba mázolatlan, de az egyik szentmihályi mezítlábas Szűz Mária a könyvespolcról a tükörbe néz le ránk.