2024. április 26., péntek

Itt együtt lélegeznek a mesével

Berecz Andrással és fiával, Istvánnal örömökről, erkölcsi vállalásokról, népművészetről, családról

Minden közönség más, még ugyanaz a közönség is, ha másnap találkozik az ember vele, vagy hajlíthatóbb, vagy merevebb, ezt az Úristen az, aki megmondja, hogy min múlik. De! Azt sejtem a délvidéki, az erdélyi és a felvidéki közönségről, hogy mivel történelemben többet kóstoltak, mint az anyaországiak, ezért többet is hallanak meg a mesékből. Egy mesemondónak legnagyobb öröme, büszkesége, hogy ha a mesében egy közösség magára ismer, és én ezt mindig megtapasztaltam – hallottuk Berecz András Kossuth-díjas énekestől, népmesemondótól Magyarkanizsán, ahol fiával, Istvánnal és a Juhász zenekarral lépett fel. – Jó néhány évvel ezelőtt, amikor ugyanitt léptem fel, Dresch Misivel, másnap fáradtan szálltunk be a vonatba, de olyan boldog voltam, hogy kimondani nem tudom. Azért, mert éreztem akkor is meg most is, hogy dupla annyit értenek a meséből, mint én. Én elmondom, és ők együtt lélegeznek vele. Aki kóstolt a történelemben többet, a füle is megváltozik, a hallása is – mesélte jeles népmesemondónk.

Rég nem látott tömeget vonzott péntek este a magyarkanizsai Művészetek Háza. A Regionális Kreatív Műhely által szervezett esemény bebizonyította, igenis van élet a városban, az emberek pedig nem fásultak el, érdeklődőek, kiváltképp, ha Berecz András, Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész, fia, Berecz István, akit a nagyközönség a Fölszállott a páva tehetségkutató 2012-es győzteseként ismert meg, és a szabadkai Juhász zenekar jön fellépni. Akkor még kicsinek is bizonyul a különben nagy tér, olyannyira, hogy még a lépcsőkön is hol guggolva, hol ülve, hol állva figyelnek az élményre kiéhezett szemek és fülek.

Onnan ismerhető fel az igazi alázatos tehetség, hogy nem érzi magát feljebbvalónak azért, mert valamiben oly kiemelkedő. Ezt tapasztaltam meg Berecz Andrással is, aki nem a hátsó bejáraton, sztárként kezeltetve magát érkezett a terembe, hanem ott, ahol a nézők is, és szépen besétált az öltözőbe. Közben a ráköszönőket, régi vagy új ismerősként, de puszival és kedvesen üdvözölte. Innen kezdve kétség se fért ahhoz, hogy ez nemcsak egy előadás lesz, hanem az együvé tartozás érzését erősíti majd a maga közvetlenségével és jó kedélyével, az ízes beszédről nem is szólva. Ezt pedig gyönyörűen keretbe foglalta István furulyajátéka és tánca, valamint a Juhász zenekar muzsikája.

Pattogtak a szavak, hullámoztak a nevetések, csengtek a dallamok, a színpadon ott volt az anyaország és a Délvidék egybeforrva. Az elmaradhatatlan mesék mellett a közönséget meg is énekeltette az idősebbik Berecz.

Elégedett volt-e a magyarkanizsaiak énektudásával?

Szerettem őket, hát hogyne szerettem volna! Amikor hallom, hogy megbátorodnak menet közben, akkor én is megbátorodom, még meg is vakmerősödöm! Azt szeretem legjobban, mikor én már elhallgatok és ők átveszik a nótát, én csak ajakkerekítéssel, hadonászással mutogatom, hogy milyen szó jöjjön és milyen hangmagasság és már megy is a nóta magától!

Hogyan állt össze ez az est?

Ez a Jóisten ötlete volt, merthogy a fiam táncolni, furulyázni kezdett és az emberek megszerették, ez minket rátett erre az ösvényre. Ezt ki lehetett számítani, hogy ebből előbb-utóbb közös előadások lesznek. A Juhász zenekart ismerjük igen régóta, István sokat mulatott a zenéjükre. Sebi, a bőgősfiú most mondta, hogy kislegény volt, mikor ő itt nekem énekelt, úgyhogy régi az ismeretség. Kínálkozott ez a találkozás, nem volt légből kapott. Ezt az élet szinte megkövetelte tőlünk. Összeterelt minket.

A közös fellépés nagyobb lámpalázzal jár-e?

A színpadi izgalom vagy lámpagáz, ahogy a székelyek mondják, ez nekem szép emlék. Én már nem tudom, milyen az. Még így se, hogy István is itt volt. Én jól éreztem magam.

A többi csemetéjük is művészkedik?

Nem mindegyik. István erősen. A tánc, a furulya körül mozog. A második, Kati, akitől unokám lett, megunokásodtam, ő nagyon szépen énekel, de nem színpadon, hanem a kisgyermeknek. Misi Londonban a királyi akadémián zongorázik, legjobb tanulója az évfolyamnak. A negyedik, Márton hasonlít talán legjobban az én lelki alkatomhoz, mert nagyon erősen parodizál, bohóchajlama van, élére állít minden szót. Úgy énekel, mint én, ő is be szokott kapcsolódni az estjeinkbe.

Nyilván terelgette őket erre a pályára!

Nem, soha, de mivel televíziónk nem volt, időnk annál több egymásra. Ezt örököltem apámtól, aki azt mondta, televízió nem teszi be a lábát a szobába, így nekünk ünnepélyes esténk volt minden vacsora. Addig bolondoztunk egymásnak, míg az ágyba nem estünk. Nem volt akadály, hogy a világ túlsó végén lőnek, hogyan szaporodik a bánat, hanem édesanyám szórta a humorokat, mi meg visszaszórtunk belőle valamit. Így teltek az estéink és ez olyan jólesett, hogy azokban az értékes esti órákban, amikor a test elfárad, de a lélek még nyújtózkodik, nem veszi át a hatalmat egy doboz. Én a gyerekekből kivártam, kiböjtöltem, kiharaptam, hogy mi történt velük a nap folyamán. Nálunk a családnak volt egymásnak mondanivalója, és ez amikor évtizedeken át hibátlanul működik, az dolgozik. Tehát soha nem tanítottam őket, semmi szándékom nem volt, együtt vettük a levegőt és ragadt rájuk.

Hol láthatja magukat legközelebb a közönség?

Nem tudom, én a holnapit se tudom. Nincsen nekünk tervünk, ahova hívnak, oda szoktunk menni. Azt tudom, hogy Istvánt most hívták Kanadába és most jött Indiából, s Malajziába a király hívta, hogy táncoljon, de nem tudott elmenni, mert a Veszprémi Vízművek hívta meg korábban, s nekik ígérte meg.

István tehát a maláj király helyett a Veszprémi Vízműveket választotta…

A maláj király vendégeként hívtak – erősítette meg István.

Miért utasítottad vissza?

Azért, mert úgy éreztem, hogy a művészember életébe az erkölcs a fontos, a morális kötelezettségének egy tipikus példája, hogy nem mondhatok le egy baráti és jó szándékú felkérést, még a maláj király felkérése ellenére sem.

A nevelésből is adódik ez. Milyen volt a Berecz családban gyerekként?

A legnagyobb szerencse, hogy nem volt erőltetve amibe beleszülettem. Az volt maga az oxigén, az volt a légkör. Édesapa mindenhol énekelt, és ő mindenhol mulatott. Édesanya vezet nálunk, édesapa ült az anyósülésen, és ha utaztunk, akkor ő mulatott és verte vagy a kesztyűtartót vagy a plafont, és jól érezte magát. Ezt örököltük, erre van ez az egész.

Ezek után egyértelmű volt, hogy a táncos pályát választod?

Egyáltalán nem, ezért végeztem el a jogi egyetemet, és azért fociztam és azért vívtam, mert nekem otthon nem erőltettek semmit. Megpróbáltam. Azt hittem egy időben, hogy majd ilyen életet élek, és ezért 14 évesen, amikor én kattantam és hiányoztak a nők a fiúgimnáziumból, akkor kezdtem el a táncot. Akkor még úgy volt, hogy a táncos élet az nem élet, mert egyrészt ott van benne a rizikó, mint a sportban, hogy egy sérülés, aztán vége, másrészt meg rabszolgaélet minimálbérért a hivatásos tánc. Úgyhogy aztán elvégeztem a jogi egyetemet, be is fejeztem, s akkor közben megnyertem a Fölszállott a pávát, aminek köszönhetően a tánc kapcsán az lett a kenyérkeresetem, amit szeretek.

A közös fellépések azért merőben mások.

Más édesapával. Ő igényes szemlélő, de édesanya még igényesebb, ő kritikus szem, mert ő nagyon-nagyon jó táncos volt. Ő a táncos a famíliában, tőle örököltem ezt a vonalat, a Bereczektől meg a dédnagyapai vonalból örököltem. De ami sokkal fontosabb, az nem is a kötelezettség vagy a szigorúság, ami ebből a helyzetből fakad, mint inkább az az öröm és az a más légkör, amit édesapa meséivel köré pakol a táncnak. Ez egy olyan szerencsés közeg, ami ritkán adatik meg táncos fellépőnek.

Láttam, itt is sokat kuncogtál a színpadon, miközben édesapád mesélt, pedig biztos sokszor hallottad már ezeket a történeteket!

Mindig megmosolyogtat, mert ő soha nem egyformán csinálja. Az ő művészetének legfontosabb sarokpontja – amellett, hogy nem itt találja ki ezeket, lehet látni, hogy tizenöt mondatra előre gondolkozik – de az, hogy minden rezdülésre reagáljon, azt ő már kiforralta az évek során, és ezért ha ugyanazt a viccet meséli, az mindig mindenhol más. Ezt olyan jó figyelni, számomra nagyon tanulságos!