2024. április 26., péntek

Csörömpölj, öreg!

A magyar széppróza napjára

,,Végre is gondoljuk meg, hogy egy Jókairól van szó. Ha ő, az emberek egyik legnagyobbika és legjobbika, se bírná meg, hogy igazat írjanak felőle, mit kelljen akkor tartani az emberiségről? Hiszen az borzasztó volna. Hiszen akkor csakugyan nem biográfiák kellenének már ide, hanem megint egy kis özönvíz.”

(Mikszáth Kálmán)

Bori Imre, aki a XX. századi magyar irodalmat Arany Jánossal és Jókai Mórral kezdte el tanítani, más dolgokat is elkövetett, amik akkoriban még nem voltak maguktól értetődőek. Túlzás nélkül állíthatjuk, Bori Imre irodalomtörténeti kutatásai és tanulmányai az egyetemes magyar irodalom vonatkozásában is megkerülhetetlenek.

A modern magyar irodalom kezdetét Jókai Mórtól számította, ahogyan ezt több tanulmányában is megírta és meg is tanította hallgatóival. Bence Erika írta tanulmányában (Bori Imre tanulmányai a XIX. századi irodalomról), hogy ,,Bori Imre a magyar irodalomtörténet korszerű Jókai-képét teremti meg”.

Az irodalomtörténész megállapítását hívjuk segítségül, hiszen saját emlékeink között sokkal erőteljesebbek a Bori-órákon pad alatt olvasott modern regények. És a tanár úr odaszólása, hogy ha felemelné a fejét a kollegina, esetleg… Az évek múlásával és a különbözőnél is különbözőbb megközelítések szerint írott művek olvasásával egyre bonyolultabbá válik annak eldöntése, miképpen is vélekedjünk a modern magyar irodalomról, beleveszünk a létező, az eltörölt, a nem vállalt irodalmi kánonba, ugyanúgy, ahogyan bámuljuk a jelen folyamatait, a kortárs magyar irodalmat, élvezettel, távolságtartással, kételkedéssel, érdeklődéssel. És eszünk ágában sincs felemelni a fejünket.

Aztán egy unalmas és kilátástalan, végtelenül hosszúnak tűnő nyári délutánon levesszük a nagymama könyvespolcán sorakozó Jókai-összes egyikét, találomra, unottan, reménytelenül és báván, hogy a percek és órák múlásával megértsük végre, nem is megértsük, hanem megérezzük (hiszen érteni értettük, anélkül még sincs egyetemi diploma), miről beszélt Bori Imre.

*

Nincsenek változások, csak vállalkozások, nagyszerű és esendő, megmaradó és eltűnő irodalmi vállalkozásai a magyar nyelvnek, meg a legitimizáló, kánonteremtő folyamatok, amik legjobb szándékuk szerint azt kívánják elérni, hogy a szerző és annak művei irodalmi hagyományunk szerves, ugyanakkor kiemelt része legyen.

Azáltal, hogy a magyar széppróza napja Jókai Mór születésnapja, akarva és akaratlanul is bizonyára elindul a mozgás, a Jókai-művek újbóli felfedezése, (újra)értelmezése, az író helyének és szerepének (újra)kijelölése.

Az mindenképpen komoly súlyú megállapítás egykori tanítványa és évfolyamtársam részéről, hogy a magyar irodalomtörténet korszerű Jókai-képét Bori Imre teremtette meg, úgy hiszem, egyetemi tanárként ezzel a tudással is felvértezi hallgatóit az irodalomtörténész, akik számára ma már Bori ugyanúgy ködbe vesző, legfeljebb hallomásból ismert alakja irodalomtörténetünknek és irodalmi életünknek, ahogyan Jókai is egy elképzelhetetlenül távoli évszázadban élt, még csak nem is a múlt században, hanem annak előtte. (Ma már mindannyian ismerünk olyan, a tanszéken diplomázott kollégákat, akik nem olvastak egyetlen Bori-tanulmányt sem, és nem olvastak kötelezően negyven Jókait, ez nem az ő hibájuk, azonban mindenképpen a bennünket tanítók iránti hálás kötelességnek teszünk eleget, ha nem feledkezünk el az újvidéki magyar tanszéken zajló egykori tanítási folyamatok tényeiről, ami akár részbeni magyarázata is annak, mi alapján lehet könnyen érthető a vajdasági magyar irodalomban Jókai születésnapjának kijelölése a magyar széppróza ünnepnapjaként.)

*

(Ugyan, mit teremtett meg? Abban a ruhában. Röhögés. – Ilyen a fiatalság. A slafrokját nem is látták, pedig az ám az igazi viselet, írói köntös.)

Óriási a súly és a felelősség az irodalomtörténészeken és egyetemi/tanszéki tanárainkon: az irodalom, a teremtett világ furcsa, sokszor ütött-kopott, behorpasztott méltóságát hordozzák teherként hátukon, legalábbis ha azokra gondolunk, akik bennünket tanítottak, és mindarra a tapasztalatra, ami bennünket képessé tett az irodalomról való gondolkodás sokszor egyszerűnek tűnő, mert sablonoktól mentes befogadására.

Bori Imre ki is hajíthatott volna, nem akarva nézni unott arcom. Akkor sem biztos, hogy bármit veszítek, hiszen amit tanított, azt le is írta, én pedig elolvastam, megtanultam, magamba szívtam.

Mint a szivacs.

A szivacs, amikor még új, nem képes felvenni, magába szívni a vizet, hanem csak ahogy használódik, úgy lesz egyre megfelelőbb, mintha a feladatának ellátásához arra volna szükség, hogy régebbi legyen. (Az idő, a tér, a sors, a történelem)

*

Ika és Abbázia között a lépteinek nyoma, ott sétált a magyar író, Jókai Mór, akinek nemcsak az élete kész regény, hanem regényei is kész regények, van bennük történet és mesélés, divatba jövő naplóforma és szociális érzékenység, romantika és naturalizmus, mondataiban nem merülnek fel kényszerítő körülmények arról, ami magától értetődően és szétbonthatatlanul magyar nyelv, mondat, irodalom.

Ika és Abbázia között sétáltam már én is, a séta mint irodalmi műfaj, a tenger, azon belül az Adria, annyi emelkedettség és hordalék, egyik sem jutott eszembe. Egyáltalán nem jutott eszembe az irodalom, írók lépte és ilyesmi. Csak sétáltam.

Valamiképpen a tehetség, a kitartás, a (be)tartás, a bátorság, az elszántság, az erkölcs, az esendőség, a bölcsesség, a belül levés és kívülmaradás, az írói tekintet olyan íróvá tette a magyar irodalomban Jókai Mórt, amilyen egy céltalan, mégis az egész bensőnket kitöltő séta Ika és Abbázia között. Amikor még nem érkezik meg az este, nem válik ketté a tenger és az ég pereme, hanem magától értetődő összezártságukban oldják fel a tekintetünket. (Semmi sem ennyire egyszerű: Mikszáth Kálmán Jókai-életrajza finoman árnyalja az alkonyt.)

*

Jókai Mór születésnapja lett a magyar szépirodalom napja. Neki kellett tehát állni és újra beleolvasni a róla szóló tanulmányokba, hogy az olvasmányélményen és a kötelezően egykor megtanult dolgokon túl is kialakulhasson róla egy kép. Az olvasókat, akik számosan vannak, nem izgatja különösebben az, hogy lélekelemző volt-e, vagy csak lélekrajzot formált, miképpen alapozta meg Bori Imre művészetének korszakait, (a nemzeti múlt mint mítosz, a látszat és valóság problémája, a polgárság apoteózisa és problémái, misztikus romanticizmus) ami mára a rétegezett, árnyalt értelmezések mellett a történelemhez való viszonya, a nemzeti sorskérdésekhez való hozzáállása és az ahhoz kapcsolódó politikai szerepvállalása, (a nemzeti sorskérdések tűnhet emelkedett megfogalmazásnak, nézőpont kérdése, ám az életrajzi tényeken és az egyes korszakokhoz kötődő regények üzenetén ez mit sem változtat), a társadalmi mozgásokra való szinte azonnali szépírói reagálása és romantikusnak tűnő, de józan és máig érvényes meglátása a kapitalizmus emberre és társadalomra gyakorolt hatásáról olyan komplex életművet jelentenek, amiket ráadásul még élvezettel lehet is olvasni.

Élvezet legyen az olvasás, ne kiváltság, a befogadó szellemi horizontja határozza meg a befogadás mélységét, de ne zárja ki az olvasmányélmény lehetőségét – ez tagadhatatlanul sajátja Jókai Mór művészetének, ugyanúgy, mint az a bátorság, hogy íróként lehetséges meggyőződéssel élni, az nem zárja ki a társadalom alakulásainak művészi feltérképezését, annak bemutatását, hogy miképpen esnek, szinte törvényszerűen, az alakulási folyamatok az emberi gyöngeségek áldozatául. Ismerős mindez, a folyamatok iránti vaksággal nem vádolható olasz mester már megmutatta az olvasónak, amikor leírta a poklot.

*

Sohasem voltam azzal vádolható, hogy Jókai-fun lennék, amikor néhány éve olvasóként valóban (ahogyan Bori Imre láttatta, de nem volt bennem ehhez nyitottság) felfedeztem, arról írásban számoltam be, Jókai megjelenése így tehát legutóbbi kötetemben sem a véletlen műve volt, hanem a valamikor megtapadt tudás korral és tapasztalattal előkerülő, a tudat és a lélek mélyéről felbukkanó élménye, olvasmányélménye. Attól, hogy ez így történt, még nem történt semmi, csak egy írói tapasztalat leírása volna ez. Ezért fordultam az irodalomtörténészi munkákhoz, tanulmányokhoz, amik erősen és határozottan állítják azt, amit Jókai modernségéből és lehetséges időszerűségéből én az elmúlt években felfedeztem.

Az irodalomtörténészek segítsége nélkülözhetetlen. Izgalmas élvezetet Jókai Mór ünnepnappá magasodó születésnapja kapcsán azonban Mikszáth Kálmán tud szerezni, a Jókai Mór élete és kora című nagyszerű munkája, ami nem mellékesen a magyar próza, széppróza ünnepe kapcsán a közelmúltban kibomló események kapcsán is hordoz finom tanulságot.

Mikszáth Kálmán egy év alatt írta meg az 1907-ben, alig három évvel Jókai halála után megjelent könyvét. Tisztában is van a feladat ebből fakadó nehézségével, de vállalja a belső sürgetést, tudja, hogy ez az ő dolga. Azt, hogy miből és miért tudja, elolvasható a könyvben, kiolvasható a mondataiból, itt és most nem is Mikszáth a lényeges, noha megkerülhetetlenül fontos ez az írói tette, hanem Jókai Mór, az ő élete és kora, az ő személye – és ,,kettejük” könyvének, amint Jókainak mint a könyv hősének és magának a könyvnek mint Mikszáth művének lehetséges utóélete, ahogyan arról Mikszáth ír: ,,Befejezvén hősöm életének és korának leírását, szívesen elismerem, hogy az nem lehetett annyira teljes, részletező és analitikus, mint amilyen lenne, ha távolabbi időszakról, régibb íróról volna szó. A szereplő személyek egy része él még, s az események sokkal frissebbek, hogy a redőzetekbe való nagyobb bevilágítás az ízlés és szokás rovására ne essék. Annyi az, ami nem az én hibám a könyvben.”

A Jókai életéhez és halálához közeli Mikszáth-könyv megjelenése óta 111 év telt el. Elegendő idő ahhoz, hogy a nagy mesemondó/híres mesélő (reméljük, lassan eljött az ideje annak is, hogy felülíródjék ez, az irodalmi jelentőség lényegét kevéssé érintő epitheton ornans) helyébe valamiképpen sok egyéb mellett a Napi Jókai kerüljön, ne csak grafikusművészi szemmel, de talán ugyanazzal a mélységgel, humorral, szabadsággal, ahogyan azt az író születésének 190. évfordulója kapcsán Popráczy Zoltán megkezdte. Ezen folyamat folytatásához került reményként az írás címe: Csörömpölj, öreg!

Hogy az öreg Jókai-e? Természetesen. És hogy ő csörömpöljön? Magától értetődik. Van hozzá elegendő könyve, hogy megtegye. Hogy ez ünnepnaphoz pimasz megszólítás és felszólítás? Bárcsak az lenne és én találtam volna ki. De az igazság az, hogy a Bori Imre szerinti intim, noha még nem én-regényében (ami nem kevés, ha Mikszáth jellemrajzára gondolunk), a Mire megvénülünk című regényben szerepelnek ezek a szavak. Nem így, mint az írás címében. De semmi sincs és semmi sem marad így vagy úgy. Ezért kell mindig újra nekifogni.