A sparhelt, az ágy, a régi ottomán, a zöld konyhakredenc, az asztal, a három hokedli, a mosogató, a régi gáztűzhely színültig megtöltötték a kiskonyhát. Az asztalt a kredencig húzták, mozogni sem lehetett volna különben.
Az egyik halottszállító a földre helyezett koporsó végénél állt, a másik, a behemót, behozta a koporsófödelet.
– Told kicsit errébb! – szólt rá a társára, s közben elővette a zsebéből a csavarokat. – Nem férek oda.
A másik előrébb billentette a koporsót a lábával, a benne fekvő ember balra billent.
– Várjanak! – sikoltott Ida, maga is meglepődve hangja élességén. – Megigazítom.
Leguggolt, apja fölé hajolt, két kezével megfogta a két vállát, középre helyezve így a testet. Végigsimított az arcán, mely sápadt és sima volt, mintha még a ráncai is kisimultak volna.
– Rátehetik – szólt halkan, és bólintott is egyidejűleg.
A két férfi nem hallotta a szót, a bólintásra reagáltak. Ida egészen a mosogatóig húzódott, onnan próbálta felmérni, meg tudnak-e majd fordulni a koporsóval az ajtó felé. Még hárman voltak ott a hozzátartozók közül, ők az udvaron ácsorogtak, várták az indulást.
A behemót három helyen csavarozta be a koporsót, egy csavarral a fejnél, kettővel a lábnál. Felkapták, jól megemelték, hogy ne ütközzön az asztalba, ügyesen fordultak az ajtó felé.
Ida lábai ösztönszerűen indultak a koporsó után. Az ajtóból kilépve alig egy jó méterre volt a pumpás kút, attól vagy két lépésre a csonka körtefa. Ott vett kanyart a keskeny betonút. A két férfi könnyedén fordult a teherrel a kapu felé, utána a három szótlan hozzátartozó. A halottszállító autó az utcán, a ház előtt várakozott.
Ida megtorpant a körtefánál. Végignézett a sivár udvaron. A tyúkól, a kotárka, a félig összeroggyant budi, a fészer, a disznóólak. A nagy, csupasz virágoskert. Január volt, hideg, sáros.
Nem lehet igaz, gondolta Ida megkövülten. Ezt most mind itt hagyja?!
A kis körtefába évekkel azelőtt belecsapott a villám. Csonka ágaival most mintha lefelé meredt volna a tekintete, a földet nézte kitartóan, magába merülve.
A kert... Apja délutánonként, ha hazaért a munkából, csak sebtében evett, már ment is a kertbe. A kert szent dolog volt, nem csúfíthatta gyom. A gyümölcsfák... Abban az évben ültette őket, amikor a házat fölhúzták. Földből, persze.
A régi ház a lepattogzott, fehér mészréteg foltjain át morcosan és egykedvűen nézett a koporsó után.
Csattant a halottszállító autó ajtaja.
– Uramisten! – ocsúdott fel Ida. Lábai nem mozdultak, hogy a kapuig szaladjon. – Nem kísértem ki... Apu!
Az utcán épp felzúgott az autó.
