Gondolkodtak már azon, mi mindenen múlhat egy időkérés sikere, miután az edző egy kézi-, kosár- vagy röplabdameccs kritikus pillanatában letette táblácskáját a versenyasztalra? Briliáns taktikai húzással kellene meglepni az ellenfelet? A nemzetközi élmezőnyben ez egyre nehezebb, a komoly riválisok már régóta mindent aprólékosan feltérképeznek egymásról és a versenykörülményekről. Egy mérkőzés 28. vagy épp 58. percében egyébként sem a játékosok ismert képességei döntik el, sikerül-e fordítani, azok a kezdő sípszó óta mit sem változtak. Sokkal inkább az, melyik tréner tud gyorsabban, sikeresebben reagálni váratlan helyzetekre, melyikük képes azt a leheletnyi pluszt odavarázsolni a fejekbe és lelkekbe, amellyel olykor címek és érmek sorsa is megfordítható. Ilyenkor az unalomig emlegetett mentális és pszichikai erő, a tökéletes koncentráció, a zavaró külső tényezők kizárása dönthet. E varázsmutatványra, a különleges testi-lelki energiaszint (újra) aktiválására időkéréskor csak másodpercek adatnak. Ennyi idő alatt csodát tenni csak ott lehet, ahol tökéletes a kommunikáció a teljes stábon belül, ez pedig nem megy nyelvi összhang nélkül. Ahol véget ér az egyéni játék és legalább egy páros küzd közös célért, ott azonnal létkérdés a nyelvi harmónia. Nemrég Melbourne-ben láthattuk, milyen jól megérti egymást újra Babos Tímea és Kristina Mladenović. Angolul. Azt is látjuk, milyen példamutató mindaz, amit a világ abszolút élvonalába tartozó ferencvárosi kézis lányok csinálnak Elek Gábor vezérletével, magyarok, hollandok, spanyol és montenegrói együtt. Magyarul. (Újabbaknak szükség esetén diszkrét, olajozott tolmácsolással). A Fradiban értik a közös versenykód fontosságát: Nerea Pena bájos neolatin dallammal, ám egészen kiválóan megtanult magyarul, s az új holland lány, Laura van der Heijden is azzal érkezett a Népligetbe, hogy szeretné elsajátítani a csapattársak nyelvét. És mindannyian ontják a gólokat a Bajnokok Ligájában is.
Mégis egyre gyakoribb a honi pályákon, hogy sportágtól, anyanyelvtől függetlenül egyes edzők angol-magyar salátanyelven keresgélik a szavakat, s éles eszmecsere helyett másodpercekre zavart csend ül az oldalvonalra. A perc lepereg, a varázs elmarad. A helyzet pedig „fokozódik”, hiszen egyre több a külföldi mester és játékos a magyar ligákban. Néhány napja egy hazai röpimeccsen sem az egyik csapat magyar, sem a másik csapat külföldi edzője nem találta a nyelvi összhangot angolul (sem) vegyes nyelvű csapatával.
De térjünk csak vissza a kézihez, ahol nemrég igen fájdalmasan jött elő a hatékony, közös versenykód hiánya. Ugyanazon lányaink teljesítettek várakozás alatt a decemberi VB-n, akik a BL-ben vagy a honi pontvadászatban nemegyszer megverik a válogatott ellenfelek jó részét, norvég és francia nagyágyúkat is beleértve. Mesterük, Rasmussen kapitány vitán felül kiváló edző, mégsem jött össze közösen szinte semmi.
Teljesen igaza van hát Mocsai Lajosnak, amikor azt mondja, egy magyar szövetségi kapitánynak meg kellene tanulnia magyarul. (Xavi Sabaté beszélte nyelvünket, Lubomir Vranješ megígérte, hogy megtanulja.) Mocsai szerint a hosszú távú szakmai koncepció letétele mellett ugyanolyan „lényeges javítani a stáb és a játékosok közötti kommunikáción, aminek kulcsa, hogy a kapitány beszélje a magyar nyelvet”, hozzátéve „hogy egyszerűen nem fordulhat elő, hogy időkérésnél az egyik játékos a másiktól kérdezi, miről is van szó”. Csak abban nem értek a TE rektorával egyet, hogy mostani csapatunk reális helye a 8–12. között van a világban. Ha a joggal hiányolt csapatkód meglenne, és persze Kim mester északias egykedvűségén átsütne, hogy szereti is ezeket a riválisaiknál talán érzékenyebb, könnyebben elbizonytalanodó magyar lányokat, akkor igenis a 3–8. között lehetne a reális helyük. Hajrá, mester, hajrá, lányok, egy igazi jó „meccsmagyarral” felpörgetve még sok csodát tehettek!
