A mi vidékünk, a mai Bácska és a Bánát (Bánság) mellékhadszíntérnek számított az 1848-as és 1849-es szabadságharcban. Elődeink ellenben egész biztosan másként látták és élték, de inkább szenvedték meg az akkori eseményeket. Nekik valószínűleg ez a táj a főhadszínteret jelentette, hiszen a harcok itt kezdődtek meg, ráadásul jóval korábban, mint az ország más részeiben. A Bécs és Belgrád támogatását élvező dél-magyarországi szerbek – a saját függetlenségi törekvéseikkel összhangban – elsőként fogtak fegyvert, lázadtak fel a törvényes hatalom ellen, s ezt a többségük helyesnek tartotta. A Délvidéken belháborúvá terebélyesedett konfliktus mérhetetlen pusztításokkal járt; Bácska és Bánát a legtöbbet szenvedett térségek közé került. A kezdeti kisebb-nagyobb zavargásokat, villongásokat, csetepatékat, összetűzéseket és atrocitásokat idővel – miként az a forradalom és szabadságharc kezdetének közelgő 170. évfordulója alkalmából készült írásból is kiderül – csaták, ütközetek, ostromok sokasága követte a térségünkben.
A KASTÉLYT SEM KÍMÉLTÉK
A magyar sikerek nem térítették el eredeti szándékától Stratimirovićot. Továbbra is Nagybecskerek meghódítására készült. A műveletbe a Tamáslakán tartózkodó Knićanint és csapatait is be akarta vonni, de ez végül nem sikerült, mert honvédek egy csoportja elvágta a Knićanin-féle hadoszlop útját.
A tervvel összhangban Stratimirović szeptember 12-én Aradi (Арадац) és Elemér (Елемир) ellen küldött csapatokat.
A Mihajlo Agić őrnagy vezette 2000 lázadó 6 ágyúval, rövid harc után megszállta Aradit. Hasonló sorsra jutott Elemér is, amely ellen Mihajlo Jovanović őrnagy parancsnoksága alatt 5000 szerb vonult fel, 9 löveg kíséretében. A település elfoglalása után a lázadók megrongálták Kiss Ernő ottani kastélyát és a berendezését.
A sikerüket ünneplők jó kedve hamarosan lelohadt, Kiss ezredes és serege ugyanis rajtuk ütött. A megtámadott lázadók fejvesztve menekültek Aradiról, kivéve a fogságba esett 70 társukat.
Eleméren nem ez történt: ott heves harcok bontakoztak ki. A település többször is gazdát cserélt, mire estére a szerbek visszavonultak.
Kiss Ernő sikeres ellentámadásának és Knićaninék feltartóztatásának köszönhetően Nagybecskerek ostroma meghiúsult.
Közben Magyarország egén tornyosulni kezdtek a vérzivataros idők nagyobb felhői. Különösen azok után, hogy osztrák biztatásra szeptember 11-én megkezdődött a külső támadás az ország ellen.
Az első reguláris csapatokat, amelyek a császári-királyi hadsereg részeként szembeszálltak a magyar kormányerőkkel, a tábornoki rangot viselő Josip Jelačić horvát bán vezette. Neki a forradalom leverését, a rebellisek legyőzősét jelölte ki feladatként a bécsi udvar. (A horvátok nem ismerték el a Batthyány-kormányt, így az osztrákok könnyen rávették őket a támadásra. Jelačićot nem is kellett győzködni, mivel ő ellenezte, hogy a lázadónak tartott Kossuth és követői Magyarországot elszakítsák a Habsburg monarchiától.).
A hadjáratot 30 000–40 000 fegyveresből álló sereggel kezdte meg, s amint szeptember 11-én csapataival átkelt a Dráván, azonnal Pest ellen indult.
A magyar országgyűlés elrendelte az újoncozást (sorozást), s az általános népfelkelést. A döntés elleni tiltakozásként (szeptember 11-én) lemondó kormány ügyeit egyedül intéző gróf Batthyány Lajos munkájának segítésére és a fegyveres harc irányítására (szeptember 16-án) megalakult az Országos Honvédelmi Bizottmány, amelynek élére elnökként Kossuth Lajos került. Gróf Batthyány másodszori lemondásával (október 2-án) a testület tartósan és ténylegesen (hivatalosan október 8-tól) kormányintézménnyé (végrehajtó hatalommá) vált, s az is maradt 1849. április 14-ig, vagyis Kossuth kormányzó-elnökké választásáig és a Habsburg-ház trónfosztásáig.
A bécsi udvar katonai fellépésének hatására Pesten eldöntötték: mielőbb véget vetnek a szerbek lázadásának, s a magyar csapatokat az ország déli részéből átvezénylik a kialakuló új hadszíntérre. Az elhatározásban a zendülők vezetésében tapasztalható ellentétek is közrejátszottak.
Stratimirović és Rajačić pátriárka között már korábban is voltak nézeteltérések, de a vitájuk épp ebben az időben tetőzött. A perlaszi vereség, majd a Nagybecskerek elleni sikertelen hadművelet pont kapóra jött a pátriárkának, s Stratimirovićot szeptember derekán felmentette a főparancsnoki tisztség alól, amelyet az érintett csak október 8-án adott át Stevan Šupljikac ezredesnek.
A szerb belharc kellős közepén született a döntés Pesten a Szenttamás elleni újabb (vagyis a harmadik) támadásról. A szeptember 21-ei ostromot Mészáros hadügyminiszter, a déli seregek főparancsnoka vezette.
Az ő színre lépése sem segített. A szerbek visszaverték a 9000 gyalogossal, 1500 lovassal és 40 ágyúval (hajnalban) kezdett támadást. A mintegy 5000 védő küzdelmét 24 löveg támogatta, s ezúttal is Petar Biga őrnagy koordinálta. A szerbek azt híresztelték, hogy 25 000 főnyi ostromló sereg ellen küzdöttek 12 órán át.
A kudarc hatására Mészáros felhagyott a dél-magyarországi hadműveletek irányításával, és szeptember végén visszatért Pestre.
Elutazásáig még néhány összecsapásról kapott hírt. A terepen értesült arról, hogy szeptember 23-án a magyar lakosságú Ürményházát (Jерменовци) megrohanták az alibunári sánctábor szerb fegyveresei, s a védelemmel megbízott 2000 nemzetőrt, a helybeleikkel együtt elűzték, majd felégették a falut.
A következő két napban a magyarok lendültek támadásba: szeptember 24-én a fehértemplomi helyőrség katonái több környező települést visszafoglaltak a szerbektől, szeptember 25-én pedig Temesvajkócnál (Влајковац) győztek a honvédek.
(Folytatjuk)
