2024. március 29., péntek

Sablonból metaforát

Oscar-jelölt filmek: Testről és lélekről

 Testről és lélekről, 2017. Írta és rendezte: Enyedi Ildikó. Fényképezte: Herbai Máté. Vágó: Szalai Károly. Zene: Balázs Ádám. Főbb szerepekben: Morcsányi Géza, Borbély Alexandra, Nagy Ervin, Schneider Zoltán, Jordán Tamás.

Kissé kínos akkor írni kritikát egy filmről, amikor az már egészen biztosan berobbant az elmúlt év legjobb filmjei közé, nem csupán a Berlini Filmfesztivál Arany Medvéjével, Enyedi Ildikó rendezői macijával, a kritikusok díjával, hanem immár az Oscar-jelöléssel is. (Talán csak azzal moshatjuk magunkat, hogy év végi nagy összegző listánkon is a második helyet foglalta el, elismerve, hogy ehhez hasonlóan jó magyar filmet ritkán, szinte soha nem láthatunk.) Szóval átlátszó kritika ez: akkor születik, amikor a mozi már kijátszott, és nem titkoltan a jelölés apropóján születik.

Mégis: köteles e művel foglalkozni az egyszeri kritikus. Már csak fontossága jogán is.

Meg persze annak jogán, hogy elmesélve ostobább sztori, szerencsétlenebb főhős nem is akadhat a távirányítónkra tévénézés közben. Egy vágóhídon dolgozó, introvertált főnökember és egy – a vágóhídra szerződő, enyhén autista – ellenőr lány ugyanazt álmodja éjszakánként: hogy két szarvasként isznak-legelésznek egy havas tájban. Egy búgatóporbotrány folytán aztán pszichiáter szabadul a cégre, és mellékhatásképp felfedi, hogy e két személy ugyanazt a különös álmot látja. Ekképp a szerelmesek szép lassan összemelegednek, és relatíve zökkenőmentesen összejönnek. Slussz-passz.

Egy ilyen szinopszissal legfeljebb azonnal videóra gyártott romantikus vígjátékok készülnek.

Épp ezért a Testről és lélekről viharos példa arra: a sztori semmit sem jelent, a holywoodban agyonajnározott fordulatok pedig csak felszínes trükkök.

Enyedi Ildikó forgatókönyve – és persze maga a belőle forgatott ékkő – egy sablonos Júlia-regény sztorijából emelkedik metaforává, a test és a lélek szembenállásáról és a szerelem legmélyebb tisztaságáról suttogva valló, ugyanakkor szellemes alkotássá. Érzelmileg selejtes főhősei pedig észrevétlenül minősülnek át – az átlagnézővé. Mária (Borbély Alexandra) hiperintelligens, elképesztő memóriája van, de beszélgetései bénácska szólamok, zenét pedig egyáltalán nem hallgat, az sem igazán világos számára, hogy az mire való. Morcsányi Géza Endréje pedig igazságos főnökként próbál dűlőre jutni tönkrement életével. Közben persze pörög az élet a vágóhíd csodásan fényképezett, hideg fehéret és langybarnát ütköztető beltereiben (nagy taps Herbai Máténak), új srác érkezik, korrupt rendőrök jönnek-mennek, búgatópor tűnik el a szekrényből és kerül bele gyanútlan emberek szervezetébe, pszichiáter kérdezősködik. A két főszereplő mellett azonban minden egyes karakter eltörpül, kétdimenziós karikatúrává oszlik: mondhatni, minden szereplő csak Endre és Mária vonatkozásában jön létre. Kétszemélyes szarvasdráma ez, néhány árnyékkal (még ha az árnyakat olyan zsenik is játsszák, mint Nagy Ervin vagy Jordán Tamás).

Azonfelül, hogy a dialógusokat gyémántra csiszolta, Enyedi Ildikó a főszereplők játékát is elképesztő pontossággal vezeti. Főképp akkor értékelhető ez a teljesítmény, ha tudjuk, hogy Morcsányi Gézának édeskevés köze van a színjátékhoz: dramaturgvégzettséggel leginkább a Magvető kiadó igazgatójaként vált ismertté neve. Ennek ellenére alig múlja alul valamicskével a csodálatos Borbély Alexandrát, aki minden mondatával, minden mozdulatával alátámasztja, miért is kapta meg a legjobb európai színésznő díját.

Ennek a csodának az esélyeit a legnehezebb latolgatni az Oscar-átadáson. Ki tudja, miféle hatások fognak dönteni? A legnagyobb ellenlábasa nagy valószínűséggel Ruben Östlund filmje, a svéd A négyzet lesz. Ám ha a szurkolás nem is sikerül, a Testről és lélekről havas-szarvasos poézise egész biztosan beírta magát a 2000-es évek legjobb magyar filmalkotásai közé. És ez nem kevés.