2024. április 26., péntek
A magyar kultúra napja – 2018

Amit kaptunk, tovább kell adnunk

Ha elfárad a néprajzi ténykedésben, kikapcsolódik a közéleti tevékenységben – vallja Nagy Abonyi Ágnes néprajzkutató
Nagy Abonyi Ágnes

A magyar kultúra napja alkalmából Nagy Abonyi Ágnes zentai néprajzkutató-muzeológust a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díjjal tüntette ki. Ágnest a muzeológusi, múzeumpedagógusi és legfőképp a különféle táborok, műhelymunkák és a közösséggel együtt lélegző rendezvények terén kifejtett alázatos tevékenysége, valamint a kétkezi alkotómunka és a hagyományos kézművesség megbecsüléséért végzett áldozatos szerepvállalása teszi méltóvá az elismerésre.

Az elismerés alkalmat adott a beszélgetésre, melyben Nagy Abonyi Ágnessel igyekeztünk körbejárni azokat a témákat, amelyeket a legfontosabbnak tart munkája terén, szót ejtettünk a díjról, a további tennivalókról, a Rozetta Kézművestársaságról.

Tavaly tavasszal a Kiss Lajos Néprajzi Társaság Garay Ákos-emlékplakettel tüntette ki, most pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség köszönte meg munkáját Plakett díjjal. Hogyan tekint ezekre az elismerésekre?

– Úgy érzem, most érik be a munkám, most látszanak az eredmények. Ez a plakett néprajzkutató-muzeológusként 30 éves életpályámat és múzeumpedagógusi tevékenységemet, a gyakorlati néprajz, a tárgyalkotó kultúra területén több évtizedes, a kézművesség, a népi iparművészet szakosztály vezetőjeként pedig 10 éves munkásságomat értékeli, és ez nagyon jólesik. Öröm számomra, hogy néprajzkutatóként a vajdasági magyarság múzeumaként emlegetett zentai Városi Múzeumban dolgozhatok, hogy a Rozetta Kézművestársaság elnöke lehetek. Munkám során sohasem vágytam nagy elismerésekre, elhivatottsággal, hittel, alázattal teszem a dolgom, és bízom abban, hogy még maradandó értékeket teremthetek a magyar kultúra terén. Tehát még van tennivalóm, az elismerés csak ösztönöz. Hálával tartozom Szabó Magdának és a tornyosi magyar művelődési egyesületnek, hogy éltek a felterjesztés lehetőségével, és eddigi elért teljesítményem megbecsüléséért jelölték erre a rangos elismerésre.

Ahogyan a díj is jelzi, szerteágazó tevékenységet folytat. Mi köti le jelenleg?

Muzeológusi létemben újabb szakvizsgára készülök, múzeumunk kerámiaanyagát dolgozom fel mint a néprajzi gyűjtemény részét. Eddig a kerámiagyűjtemény mély edényeit vettem sorra, és a legutóbbi karácsonyi néprajzi kiállítás témája is ez volt, azóta pedig a tányérokkal foglalkozom, vagyis azokkal a darabokkal, melyeknek átmérője meghaladja a magasságukat. Digitalizált formában készül a feldolgozás, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen. Egy előadásra is készülök Békéscsabára, mégpedig egy textillel foglalkozó konferenciára, melyre egy olyan témát dolgozok fel, melyben a nemzetiségek ünnepi viseletével foglalkozom. A szerb, a horvát és a magyar viseletek díszítését taglalom, a régi és a mai mintakincs továbbélését, a régi mintakincs újragondolását, újraértelmezését. Ezenkívül már körvonalazódik az idei karácsonyi kiállítás anyaga is, melyben ismét a népi vallásossághoz nyúlok. Énekes- és imakönyvek gyűjtésén és bemutatásán dolgozom. Most folyik a terepi munka, szép kapcsos könyvek, kéziratos kántorkönyvek vannak magántulajdonban, és ezeket szeretném feldolgozni, úgy, hogy Pejin Attila történelmi vonatkozásokkal, Szarka Mándity Krisztina pedig művészettörténeti vonatkozásokkal egészíti ki.

Megalakulása óta vezeti a Rozetta Kézművestársaságot. Miket tart az egyesületen belül a legfontosabb feladatoknak?

– A Rozetta azért alakult, hogy összefogja a kézműveseket, irányt mutasson, és felvállalja a nemes küldetést, továbbadja azt a népi, iparművészeti tudást, mellyel tagsága rendelkezik. A Rozetta azt hirdeti, hogy meg kell becsülni az emberi alkotómunkát, azon fáradozunk, hogy népszerűsítsük és továbbadjuk a kézműves-tevékenységeket, hogy megpróbáljuk átültetni a népi iparművészeti alkotásokat a mai magyar kultúránkba. Több erős csoport is működik az egyesületen belül, így a foltvarrók, a nemezelők, a hímzők, emellett számos régi mesterségre is meg tudjuk tanítani az erre fogékonyakat. A tagságunk egyre bővül, Kishegyestől Temerinig, északon pedig Horgosig tényleg sok településről csatlakoztak hozzánk. Sokan vagyunk, sok mindennel foglalkozunk, kiállításokat szervezünk, gyermekeknek kézműves-foglalkozásokat tartunk. Igyekszünk átadni a tudásunkat, hiszen úgy tartjuk, hogy a talentumot nem szabad megtartani magunknak. Ha van egy tudásunk, azt tovább kell adni. Az utóbbi időben sok időt szentelünk annak, hogy megmentsük, átmentsük a tűfokos hímzéses mintakincsünket, mert úgy érezzük, ez a mi sajátunk, amit nem hagyhatunk veszni. Közkinccsé akarjuk tenni, hogy újra tudjuk szúrni a régi mintákat. Kiss György mintafáit a mái napig őrzi lánya, Domány Katalin, és ezt is szeretnénk megmenteni. Ugyanez a helyzet a fehér hímzéssel is. A vászonról digitalizáljuk a mintákat, majd következik a nyomdai forma, hogy mintakönyv születhessen belőle, ezáltal mindenki számára hozzáférhetővé váljon. Tornyoson is sokat dolgozunk, gyűjtjük a mintákat, régi sablonokat maszatolunk. Emellett figyelni kell minden ágazatra a Rozettán belül, össze kell fogni a társaságot, és ez számomra egy nagyon szép feladat.

Nagyon sokrétű a tevékenysége. Dolgozik, kutat a múzeumban, néprajzi előadásokra készül, irányítja a Rozettát, emellett nagyon gazdag közéleti tevékenységet folytat. Hogy jut ideje ennyi mindenre?

– Egyikből kikapcsolódom a másikban. A közéleti tevékenység nem annyira néprajztudományhoz közeli dolog, de én valahogy mindkettőben otthonosan mozgok, ez az én életem. Ha elfáradok a tárgyfeldolgozásban, akkor kikapcsolódom a mintakincsgyűjtésben, vagy bemegyek a Rozettába, és bekapcsolódom egy csoport munkájába. Nekem egyik sem esik nehezemre, mindet szeretettel végzem, és ez a titka az egésznek. Teréz anya mondása jut eszembe mindig, mely szerint nem az a fontos, amit teszünk, hanem hogy mennyi benne a szeretet. Én mindezt szeretettel, jókedvvel végzem, nemcsak a néprajzkutatást és a muzeológusi részt, hanem a gyakorlati oldalt is. A gyakorlati részt a múzeumban is fontosnak tartottam. Már kezdő muzeológusként a kilencvenes évek végétől játszóházakat szerveztem a múzeumban, heti, havi rendszerességgel voltak foglalkozások. Ninkov Kovačev Olga nyári táborokat tartott – akkoriban úgy neveztük a kézműves-foglalkozásokat –, én pedig téli táborokat szerveztem, és olyan dolgokat igyekeztünk megmutatni, megtaníttatni a gyerekekkel, melyek valami pluszt adnak magyar kultúrájukhoz. Nálunk belekóstolhattak a kosárfonásba, a seprűkészítésbe, a gyékényszövésbe, nyaranta a nemezelésbe, és mindig olyan adatközlőket igyekeztünk elhozni nekik, akiktől sokat tanulhattak. Aztán Bodor Anikónak köszönhetően mindjobban az ünnepekhez kapcsolódó népszokások felé fordultam, és azokhoz is igyekeztem adatközlőket találni. Szerencsére most már az iskolák is szerepet vállalnak ebből az értékmentésből, és ennek köszönhetően már többször tartottam előadást, foglalkozást a gyerekeknek az iskolában is. Emlékezve azokra az időkre, amikor útjára indultak a múzeumi játszóházak, februárban ilyen jellegű programmal fogunk kedveskedni a gyermekeknek, hiszen a legfontosabb a tudásunk átadása, átmentése az újabb generációk számára. Ha egy gyermek eljön egy játszóházba, egy kézműves-foglalkozásra, ő aztán otthon folytatja az ilyen jellegű tevékenységeket. A gyermek mesél arról, mivel foglalkoztunk, és aztán sok esetben kiderül, hogy a családban valakinek van hasonló tudása vagy érdeklődési köre, és a következő foglalkozásra már a gyermekkel jön az édesanya vagy a nagymama is, vagyis újra beépül az életükbe egy-egy kézműves-foglalkozás. Ezekért a történésekért tényleg érdemes dolgoznunk.