Az élő, hús-vér állatoktól már viszolygok.
Viszont olvastam, hogy a macskadorombolás megnyugtatóan hat az idegekre. Pihentet és valamiféle biztonságérzetet ad. Szeretem hallgatni.
– Bánát… Bácska… Baranya… Brranya… Brranyaaa…
Boldogult nagymama szerint ezt duruzsolják a cicusok, ha ölbe veszik őket, és a gazdi simogatására álmatag, lusta dagasztásba kezdenek.
Ki fogom bővíteni a hét eleji ülés napirendi pontjait. Lesz meglepetés! Meg berzenkedés. Persze van, aki fél füllel már hallott is róla valamit sutyorogni, de még nem biztos a dolgában. Még reménykednek…
– Bánát… Bács… ka
Olyan jó érzés beletúrni ebbe a selymes, puha szőrmébe. Szinte serceg, pattog az ujjbegyeim alatt.
Hogy adom be nekik holnap az újabb „karcsúsítást”? Tulajdonképpen én sem értek vele egyet. „Parancsba” kaptam.
Szeretem, amikor így csapkod a farkával. Mintha csak az én hullámzó lelkiállapotomat tükrözné. Nekünk nem karcsúsításra lenne szükségünk, hanem bővítésre. Komoly bővítésre. Hiszen már alig vagyunk. Lassan oda jutok, hogy se az olvasók, se a munkatársaim szemébe nem merek belenézni. Mintha kényszerű szemellenzőt viselnék, többnyire magam elé meredek. Mielőtt válaszolnom kellene, újabban lecsapom a fejemet. Olykor meg magamban morgolászok… majd váratlanul felcsattanok. És egyre gyakrabban azon kapom magamat, hogy csikorgatom a fogamat. Ritka látogatóim állítják, hogy még éjjel is.
Ez a rengeteg ollózás! Kisül a szemem. Vagy tegyem múlt időbe? Mintha először a szemem kezdené megszokni az „új időknek új dalait”. Néhány éve még mennyit utazhattunk! Egy telefon, egy e-mail, és már ott is voltunk a tetthelyeken! Úgy éreztem akkor, hogy valósággal együtt lélegzünk a riportalanyainkkal, és sokszor velük együtt igyekszünk felgombolyítani egy-egy eset váratlanul vagy már régóta összekuszálódó szálait. Olyan izgalmas volt! És valahogy felemelő. Egy-egy ilyen szolgálati útról hazaérve sokszor úgy éreztem, éltető, tiszta levegővel telt meg a tüdőm… Ha-ha. A nikotinbűzös, maradék, talán már csak féltüdőm. És a takaréklángra tett fél-önértékelésem, fél-hitem, fél-lelkiismeretem.
Kunkorítod a farkincádat? Csak kunkorítsad. Olyan vaskos, felborzolódó, akár egy üvegmosó. Egy műszálas, sörtéit szertemeresztő bóvli.
Tiltakozni fognak. És igazuk lesz. Ebben az egyben még egyetértenek. Bezzeg, amikor egymásról van szó! Borítékolni lehet például, hogy valahányszor Tibi elemzi az előző lapszámot, mindig beleköt Kató valamelyik cikkébe. Nem durván, inkább nagyon is rafináltan, egy jól átgondolt stratégiát követve. Például, mondjuk, megdicséri egyik beszámolójának, interjújának a témáját, „nagylelkűen” meg is indokolja, olykor hosszan ecseteli, miért. Aztán váratlanul (?) beleköt valamibe. Mivel Kató kiváló stiliszta, Tibi háromszor is meggondolja, hol kezdheti ki. Olykor a bátorságát hiányolja. Úgymond, miért nem tett fel provokatívabb kérdéseket. Hová tette az öntudatát? Nem mer kiállni az igazáért? Tibi ilyenkor valósággal szárnyakat kap. Aki hallja, azt hihetné, maga az igazság bajnoka, aki pálcát tör a megalkuvó újságírók felett. Közben saját írásaiban szürkén és unalmasan leginkább a puszta tényekre szorítkozik, legtöbbször nem is kommentál. Mintha nem lenne saját véleménye. Mindent az interjúalany szájába ad. Ha baj lesz Köpecen, a nyilatkozóra keni majd. Ő mondta, ő a felelős. A riporter úr mossa kezeit.
Na, elég volt. Most legyél kicsit csendben. Kikapcsollak.
Ez a Tibi, ez a Tibi! Milyen féltékeny Katókára. Elsősorban rá. Talán mert Kató söpri be a legtöbb mennyiségi és minőségi prémiumot is. Tibi, a magát lumennek tartó észkombájn mindenesetre sokallja. Erősen sokallja. Van, hogy Kató hangvételét kifogásolja. Hiszen nem vonja ő kétségbe, érdekes kis írás az éppen tollhegyre tűzött, egyenesen lebilincselő, de valahogy olyan édeskés, kissé szirupos, nem gondoljuk? Ezt ő bizony nem díjazná.
Néha olyan kíméletlenek! Sokszor az az érzésem, hogy amit mással, másokkal nem mernek megtenni… kimondani… kiharcolni… azt egymáson verik le. Valikának szabályosan kitörték a nyakát. Igaz, talán meg is érdemelte a szerencsétlen. Belebonyolódott valami zavaros szerelmi háromszögbe, szenvedett, mint a Jézuska, és egyre többet lazsált. Mintha kikapcsolt volna az agya. A többiek meg rávetették magukat, mint egy betegen gunnyasztó jércére. Régen volt. Mikor is? Nem emlékszem pontosan. Csak arra, hogy a „haverjai” pontosan, eseményről eseményre, dátumról dátumra haladva összeírták, miről NEM írt Valika, amiről pedig igenis neki, pont neki kellett volna megemlékeznie, s az ő lelkén szárad, hogy csak a mi lapunk hallgatott a nagy port felvert, jelentős vagy csak elhíresült esetekről. Jókora zűr lett belőle, tele hangos sírásokkal, bizonygatásokkal, könyörgésekkel, ki- és meghallgatásokkal, vádaskodásokkal, ellenszervezkedésekkel, fenyegetésekkel. Végül mindenki – vagy csak a többség? – nem titkolt örömére, Valikát elbocsájtották. A „karcsúsításokat” már akkor nagyon szívesen fogadták. Ne tudom, mi lett vele. Ha eszembe jut, gondolatban lesütöm a szemem. Aztán megrázom a fejem. Csak nem elérzékenyedni! Elsősorban ő maga volt a hibás… Azért talán időt kellett volna neki hagyni. Elbeszélgetni vele, biztatni, megpróbálni segíteni. Eh! Minden úgyis csak falra hányt borsó. Úgy látszik, ahogy vénülök, növekszik az empátiám. Lehet, hogy már túl is teng…
Ami a legszörnyűbb, nem vehettünk fel senkit a helyére. Létszámstop van. Erre persze nem gondoltak a drágalátos irigyei. Akkor még nem. Azóta még jobban szorult a hurok. Ha meghal valaki közülünk… vagy nyugdíjba vonul… esetleg kalandvágyból (!) külföldre merészel távozni – azokat sem pótolhatjuk új, friss munkaerőkkel. Ez már a… micsoda? A lassú elsorvasztás? A – vég kezdete?
Gyere, gyere, hadd simogassalak kicsit! Cudarul érzem magam, tudod? Bekapcsollak, hogy újra dorombolhass. Néha zavarba hoz, hogy nincs fejed, nem morzsolgathatom a füleidet. Kislánykorom Cirmi macskájának ajnározás közben néha visszahajtogattam a füleit. Olyan muris lett tőle! Olyan más. Mintha egy fura sapka simult volna a szögletes kis fejére. Jókat nevetgéltünk közben. Én legalábbis úgy képzeltem akkor, hogy ő is velem szórakozik. Hogy velem játszik. Hiszen dorombolt közben. Egy darabig tűrte a hajtogatást – nem fájhatott neki – gondolom én, aztán a helyükre rázta a hegyes, szőrös kis fülkagylóit. Én meg tovább simogattam, énekelgettem neki a lassan besötétedő konyhában. Alkonyatkor –takarékosságból – még nem gyújtottunk villanyt, hát résre nyitottam a tűzhely ajtaját. Percekre elvakított a vörösen izzó zsarátnok. Aztán csak üldögéltünk ott előtte kettesben a zsámolyon, belesimultunk abba a mesebeli, minden porcikánkat jólesőn körülbónyáló fényözönbe. Ölemben egy nejlon kötény – apa javasolta a használatát, nehogy Cirmi összekoszolja a szép (neki szép!) „új, alig használt” ruhácskámat (s utána – mármint a „macskázás” után –, persze, a kötelező kézmosás!) –, a kötényen meg, hanyagul hanyatt fekve, Cirmi. Nagyon szeretett a hátán heverészni. Valahányszor meglátott az udvaron, hanyatt vágta magát, és vidáman rám kancsalítva forogni kezdett a hátán. Apa szerint ez részéről a feltétlen bizalom jele lehetett, az állatok ugyanis ilyen pózban védtelenek. Mi milyen pózban leszünk azok?
Eleinte zavart, hogy valahogy másként dorombolsz. Ércesebb, karcosabb hangon. Kicsit valahogy kattogva-szörtyögve. Mégis megnyugtat a duruzsolásod. A testmeleged, amelyet még szabályozni is tudok.
Néha próbálom elképzelni, hogy csak lehunytad a szemed. Mert azért jólesne belefeledkezni a talányos türkiz zöld vagy a lusta pillantású sárga szempárodba… Olykor a dagasztásod is hiányzik. Cirmit annak idején sikerült leszoktatnom arról, hogy kimeresztett karmokkal „dolgozzon” rajtam fáradhatatlanul. Sok munkámba, türelmes, nem lankadó „tanításomba”, idomításomba került, amíg végre-valahára megértette, hogy csak akkor kap jutalomfalatot, ha behúzza az ámbitusra bekészített tűzifánkon szorgalmasan élesítgetett csinos kis körmöcskéit. Imádtam a párnás talpacskáit is nyomkodni, birizgálni, csiklandozni. Az övéi feketék voltak, mint holmi érett szederfürtök.
„Ennek” nevet se adtam. Fejetlen, lábatlan, pénzért vett, „villany-meghajtotta” plüssjószág.
De legalább nincs vele gond, vesződség. Nem kell macskaeledelért vagy olcsó májért, veséért szaladgálnom, orromra szorított zsebkendő mögé bújva kicserélnem az almot a dobozában, undorodva kimosnom és újratöltenem a tejes tálkáját, minduntalan vizes kefével, kissöprűvel, porszívóval szőrtelenítenem a fotelokat, kispárnákat, ahogy azt még egy-két, már fehér hollónak számító barátnőm teszi.
Nincs már petúniás-sarkantyúkás, petrezselyemágyásos családi ház. Nincsenek gondoskodó – helyettem is gondolkodó – szülők és „egyebek”. Nincs a magát naponta feltétlen odaadásáról biztosító mafla kis Cirmi.
Nincs különmunka, gond, külön kötelesség egy szál se. Pihengethetek, csaponghatok, utazgathatok kedvemre. (Már amikor éppen van rá pénzem.) Szabad vagyok, mint a madár.
Igen! Magam vagyok. Egymagam, mint az ujjam. Na és?! Kinek mi köze hozzá! Itt van velem „Ez”, akit akkor kapcsolok ki-be, amikor csak akarok, akkor simogatok, doromboltatok, amikor csak úri kedvem úgy kívánja. S milyen sokoldalú: ha kettőt kattintok rajta, még a plüssfarkát is mozgatni tudja. Tökéletes!
